Kill Bill - 2. rész

Mint minden sorozatnál, az új rész most is egy kis emlékeztetővel kezdődik. Sziasztok, én vagyok a Menyasszony, akit a film előző felében lemészároltak, s most úton vagyok, hogy megöljem azokat, akik engem megöltek, közülük is leginkább a Bill nevű személyt, aki nyilván azért kapta ezt a nevet, mert a "Kill Edgar", vagy a "Kill Sam" címek sokkal kevésbé hangzanak jól. Szóval úton vagyok, hogy megöljem Bill-t. Egyelőre ennyi.

Az emlékezető után hamar belecsapunk a húrokba, Uma Thurman hamarosan hozzálát, hogy folyatassa a lista alapján történő leszámolást. Először nincs túl sok szerencséje, mert Michael Madsen alaposan túljár az eszén, elkapja, majd élve eltemeti. Itt indul be a Tarantino gépezet, egy kitérő következik, mint a nagyapa órájával a Pulp Fictionben, itt most egy speckó kínai nagymesterrel (a neve Pei Mei) látunk egy betétet, aminek az lesz a lényege, hogy az élve elmetett Uma a mesteri tudása segítségével könnyedén kivágja magát 6 láb mélyről, és a föld alól is, úgy, hogy az öklével szétveri a koporsót.

A film már nem tartogat sok fejezetet a számunkra, amíg az első résznél szinte imádkozni kellett, hogy ne legyen már több, legyen már vége, írják már ki, hogy folyt köv, és engedjenek minket haza, addig most ennek épp az ellenkezője történik, a film gyors, rövid, sőt, kurta. Hamarabb van vége, mint szeretnénk, de ha el kell dönteni, hogy ez jó-e, vagy sem, akkor ez mindenképp az előnyére válik.

A film szerkezete immár teljesen áttetsző (vagy átlátszó, ha úgy tetszik). Tarantino három lapot tart a kezében, és ezeket kevergeti. Egyrészt van a durva valóság, az, hogy például Umát eltemetik élve. Aztán van a szuper-mese, ami a hongkongi (vagy japán) akciófilmek világát, illetve a B- filmek világát idézi. Mellesleg ez a film egy abszolút B-film, úgy néz ki, úgy épül fel, úgy működik, és pontosan annyi tartalmat közvetít, mint egy hétköznapi B-film. Ez Tarantino találmánya, úgy látszik, a Ponyvaregény nem volt neki eléggé ponyva, így most csinált végre egy rendes ponyvafilmet. A harmadik lap a kezében a lassú tévéfilmek világa, például egy idős férfi és egy fiatal feleség történetének a formájában. Ha nincs ez a "meg kell ölnöm Frank Drebint"-motívum, akkor Bill is csak egy idős férfi, aki szereti a feleségét, és féltékeny is rá, Uma pedig egy fiatal lány, aki csillogó szemekkel néz a férfira, amíg el nem hagyja. Michael Madsen egy lepusztult alkoholista, aki nemcsak totál lúzer, de még el is van hízva, és a munkahelyén porig alázzák. Miután Tarantino bemutatja ezt a karaktert, azaz elmesél egy történetet, amely egy erőszaktól nem fröcsögő filmben nem ütné meg az ingerküszöböt, áttér arra, hogy Michael Madsen elkapja, és eltemeti Umát (durva valóság). Majd, amikor ez a motívum is zsákutcába torkollik, mert egyszerűen nincs tovább, akkor előszedi a harmadik lapját, a hongkongi akciófilm, a gagyi kungfu-film műfaját, amely segítségével Uma máris ki tud majd törni szorult helyzetéből.

Így váltogatja Tarantino ezt a három lapot. A lassú tévéfilm tartalommal tölti meg a durva valóságot, a durva valóság pedig izgalommal tölti meg a lassú melodrámát. A buta B-filmes (kungfu)- vonal pedig a mindenkori kiutat jelenti, valahányszor a fenti két motívum folytathatatlanul zátonyra fut. Így működik ez.

A film annyira túl van fokozva, annyira agyon van erőltetve, hogy minden teljesen értelmét veszíti. Arra gondolunk, hogy Tarantino nyilván nagyon szerette volna, hogy Bill egy nagyon mitikus karakterré váljon, meg az egész geng is, akikkel Uma korábban együtt nyomult. Ehelyett azonban jött az epizódokon átívelő nagy-nagy beharangozás, hogy "ő aztán annyira nagy, hogy az már .. fú de nagy", de a végeredmény csak annyi, hogy ott van ez a Bill, és semmi különös.

Az egész film négy-öt darab elnyújtott jelenet, melyek igaziból tévéfilmes melodrámák, csak kicsit fel vannak dobva erőszakkal, illetve köztük kungfu betétekkel. A második rész akkor is sokkal jobb, mint az első rész, mert ezt már nyugodtan és kellemesen bámészkodva lehet végignézni. Ha valaki nem látta az első részt, az nem jelentkezik hiányként, sőt, előny. Ha pedig választani kell, hogy az elsőt, vagy a második felét nézze meg valaki, akkor is a második a nyerő.

Mindegy, Tarantino nagy művész, régebben jó filmeket csinált, most meg egy igazi B-filmet ad el nekünk egy mozifilm árában, kétszer egymás után, és nem is kis (anyagi) sikerrel! Szóval, le a kalappal.

PS: köszönet KHM nevű olvasónknak, aki felhívta a figyelmet egy tárgyi tévedésre, hogy ti. Pei Mei nem japán, hanem egy kínai bácsi ..