Starsky és Hutch

A retró nagyon jó dolog, nagyon jó kis irányzat, felszabadítóan hat a kultúrára, s ha az egyszerűgondolkodású szépségkirálynők visszatérő álma, a világbéke már megvalósult volna, földünk most biztosan az egyik a legbarátságosabb hely lenne az egész univerzumban - köszönhetően a retrónak. A retróban az a legcselesebb, hogy gyakorlatilag mindig is az volt a "pálya", hogy valamely korábbi korszakot élesztették, értelmezték újra a művészek és divat-diktátorok. Ezért a retrót tulajdonképpen a stílusok és irányzatok gyűjtőfogalmaként is lehet tekinteni. A retróhoz egy nagyon érdekes érzés tapad, az, hogy a múlt romjain élünk, de ezek a romok egy nagyon kellemes játszótér gyanánt funkcionálnak, mintha valaki beszabadulna egy régi filmgyárba, és kiderülne, hogy minden tökéletesen szuperál. A retró-érzésben az a legpoénosabb, hogy ami retró, az "jobb, mint az új". A Starsky és Hutch ennek a vonulatnak bizonyos tekintetben kiemelkedő pontja.

A film olyan tekintetben mindenképp jó, hogy pont azt adja, amire a néző előzetesen számít, vagyis egy vicces újraélesztését a kultikus sorozatnak. És valóban vannak benne vicces jelenetek, vannak poénok, látványos dolgok, amiken elvileg sokat kellene nevetnünk. A film tehát tényleg pont olyan, mint amilyenre a néző számít, ugyanakkor mindez azt is jelenti, hogy eléggé felejthető, sőt, gyakorlatilag a tévésorozat egyik epizódjának megtekintésével egyenértékű az élmény - ez azonban, ha így vesszük, nagyon kevés.

Ben Stiller és társa, Owen Wilson alapvetően komikus alakok, és ilyen a film is, színtiszta paródia, és ez a legnagyobb hibája is egyben, sőt, az eredeti Starsky és Hutch színészek eredetileg teljesen meg voltak sértődve erre a filmre, amiért ennyire hülyére és melegre veszi őket - visszamenőleg. Elvileg tényleg nagyon vicces a egész, de a nevetéstől koránt sem szakadunk meg. Inkább azért híresült el úgy ez a feldolgozás, mint egy túl vicces darab, mert komolytalan. David Hasselhoff is, aki Knight Rider-ként csatlakozni akar a retró tévéből-mozifilmek csapatához, éppen úgy reklámozza leendő filmjét, hogy nem lesz akkora vicc, mint amilyen a Starsky és Hutch.

A film, mint a paródiafilmek, melyeknek nincs saját gerincük, pillanatokból áll össze. Ezek közt tényleg van pár igazán durva poén, ami kikényszeríti a nevetést, például amikor Ben Stiller felvesz egy nagyon érdekes stílust és hanghordozást, és rabszolgaként beszél mindenkivel, az nagyon vicces. Nagyon vicces, de ugyanígy volna vicces akkor is, ha épp most lépnénk be egy szobába, ahol menne a tévé, és épp most menne ez a poén. Márpedig ha egy film nem tud többet adni odabent a vetítőteremben, az már régen rossz. Elvárnánk, hogy több is legyen benne, mint ami egy reklámba is belefér, és úgy tűnik, éppen ez az, ami hiányzik, ezért van, hogy miután távozunk, annak ellenére, hogy egész kellemes élményként éltük meg, amit láttunk, hamar elfelejtjük az egészet, nagyon-nagyon hamar.

Jellemző a filmre, hogy a fantasztikus Juliette Lewis nemhogy mellékszereplővé, de majdnem statisztává zsugorodik, és hogy az egyetlen szereplő, aki tényleg nyomot hagy bennünk, az Vince Vaughn, aki valahogy nagyon rokonszenves - pedig ő a főellenség, a főgonosz, a fő rosszfej. A film további és egyben legnagyobb hibája, hogy a történet teljesen közömbös, kicsit sem izgulunk, semmit sem csinálunk, csak a pillanatnyi poénokat élvezzük, mint azok a halak, akiknek úszás helyett csak esőcseppek jutottak - a parton. A kezdeti Austin Powers filmek (1,2) akármennyire voltak paródiák, abszolút lehetett izgulni rajtuk, az ezer sebből vérző, ezer lyukon szivárgó Charlie Angyalai 1. (a kettes már teljesen nézhetetlen) is a maga módján izgalmas volt, azaz követhető. A Starsky és Hutch ezzel szemben csak úgy befejeződött, egyszercsak vége lett, és ennyi, nem volt mit követni, nem volt történet, és így nem volt minek befejeződnie.

A tetejébe mindennek, a film végén megjelenő eredeti Starsky és Hutch páros (David Soul és Paul Michael Glaser) egy annyira furcsa jelenetet produkál, hogy ezzel már végképp nem tudunk mit kezdeni, csak azt érezzük, hogy tök kínos az egész. Eljátszanak ugyanis egy staféta-átadás félét, odaadják nekik az autót, kezet fognak a klónjaikkal, szerencsét kívánnak nekik, és ez tényleg nagyon kínos. Megértjük, hogy a film reklámja miatt szükség volt az ő "áldásukra", de mégiscsak szánalmas, hogy egy olyan film végén adják át a stafétát, amelyik végig porig alázta őket, nem is említve azt a tényt, hogy Ben Stillerék semmit sem akartak átvenni, hiszen számukra ez csak egyéjszakás kaland volt, szóval olyat adtak át nekik nagy ceremóniával, amit nem is kértek, amire semmi szükségük, amihez semmi közük sem volt.

Egy szó, mint száz, nem egy jól sikerült film a Starsky és Hutch, bár, akinek kedve van hozzá, hogy megnézze, csak bátorítani tudjuk, mert biztosan nem fogja megbánni, függetlenül attól, hogy amit kap, az nagyon kevés. Ez azért lehet így, mert mire rájön az ember, hogy kevés volt, az egész filmre rég nem emlékszik már, és akkor meg nincs is mire haragudni.