Európa Kiadó
Egy egyszerű séta keresztül a hídon, 
hűvös szeles naplemente, odalent a rakparton a parkoló hajó látványa érdekes élménnyel kecsegtet, ha minden igaz, vízitúra helyett egy jó kis időkiránduláson vehetünk részt. Az ember először úgy van vele, hogy nem is tudja, hogy akarja-e, vagy sem az ilyenféle élményt, lemondani azonban mégis nehéz volna róla. Lehet azon izgulni, hogy esetleg nem jól sül majd el, viszont arra a kérdésre, hogy mi várunk, ugyancsak nehéz lenne válaszolni. Az ember általában azt várja, hogy lepjék meg, de hogy lephet meg valakit egy olyan zenekar, akiknek a számait esetleg kívülről tudja?
Feldobják hajó, leesik pince, mi az? Miután beléptünk, a hajó elnyel minket, ami kívülről hajó, az belülről egy techno-helyszín, ami gyakorlatilag bárhol lehetne, egészen pontosan egy techno-pince, de azért nem rossz. Az ergonomikus elosztású belső térben, amely egy sörpultra és egy koncertteremre tagozódik, be lehet állni sorba sörért, és lehet várni, hogy kezdődjön a koncert.
Az Európa Kiadó 
nagyon jó zenekar volt, a Kontroll Csoport után (időben), a Trabant-Balatonnal és persze a sehova nem sorolható A.E. Bizottság tánczenekarral együtt a jó zenén kívül egy egészen különleges szellemi vonulatot jelentettek a 80-as évek hazai kultúrájában. Nyugodtan tekinthetők a Berzsenyi - Petőfi - Ady - József Attila - Pilinszky vonal látványos folytatásaként, de persze nem ez a lényeg. Sokkal érdekesebb talán, hogy ez a szellemi vonulat gyakorlatilag sosem (legalább is eddig még nem) ért célba. A cél természetesen a történelem. A jó dolgok egy-egy klubban kezdődnek, aztán szuperkoncertekké duzzadnak, majd végül bekerülnek a történelembe, és azok is fogják ismerni, akiknek konkrét okuk nincs is rá, hogy ismerjék. Az Európa Kiadó, azzal a szellemi vonulattal egyetemben, amelynek részeként tekinthető, végül nem jutott el a szuper-népszerűségig, nem szívódott fel teljesen a kultúra szervezetében, furcsamód megmaradt alternatívnak, amit nyugodtan tekinthetjük úgy is, hogy sosem kurvultak el.
A műanyag poharunkban felszálló sörbuborékok most 
visszaterelik gondolatainkat a jelenbe, este 10 van, és e legendás arcok most lépnek a színpadra. Semmi rendkívüli, ez az első benyomásunk, de máris kezdődik a zene. Meglepően jó. Egyetlen szám kell csak, hogy rájöjjünk, hogy ez nem is egy nosztalgia-túra, hanem valami tök izgi dolog. A zene és a példátlanul profi szövegek nem valami múltba hipnotizálnak vissza minket, hanem önmagunkon belül kerülünk egyre mélyebbre. Mint valami vidám Armageddon fúrócsoport, egyre másra szakítják keresztül a különböző mélyrétegeinket, és küldik vissza elasztrálódott pszichénket arra a helyre, ahol saját magával találkozhat.
Mint amikor valaki éveken keresztül külföldön él, és már teljesen jól asszimilálódott, de egyszercsak 
valaki az anyanyelvén szól hozzá, és ez teljesen más, mint az összes többi impulzus. Mintha külföldről érkeztünk volna hirtelen haza, olyan hatással volt ránk ez a csúcs zene. Pontosan olyan volt, már az első perctől, mint egy pozitív agymosás.
Persze érthető is, hiszen a mostani hazai popzene alaposan kihagyja a műfajban rejlő lehetőségeket, kezdve a szövegírással és a zeneszerzéssel, és kábé olyan egyszerű szinten regnál, mintha egy plazma tévét marokkőként használnánk egy szardíniakonzerv feltöréséhez. Úgy tűnik, az a párhuzamos kultúra, amit az Európa Kiadó (is) képviselt, a jelenleg használatban lévő kultúra helyett is egy remek alternatíva.
A zenekar tagjai első pillantásra a "semmi meglepő" benyomást tették, később azonban leesett, hogy ez már önmagában
is meglepő. Egyikük sem dagi, vagy egészségtelenül sovány, egyikük sem öltözik másképp, egyikük sem néz ki "másképp", mint várnánk, függetlenül attól, hogy ki melyik ország melyik rétegében él. Kiss László basszusgitáros a csajok szerint egy félisten szépségével sugárzik, és nagyra ívelő filmes (3d animátor) karrierje "ellenére" látszik rajta, hogy amit ezekben a percekben csinál, az számára a csúcs. Magyar Péter, a maga indián stílusával élő bizonyíték arra, hogy a tudat határozza meg a létet, Másik János is, aki mellesleg napjaink legjobb magyar filmzenéit gyártja, valószínűleg jobban néz ki, mint 10 éve. Kirschner Péter gitáros a budapesti srácot képviseli a csapatban, ennek megfelelően kicsit egzaltáltan jelenik meg koncerteken, de a 90-es években is ugyanezt tette, és pixelre letapogathatóan ugyanígy nézett ki ő is. Orsi, a történelmileg Másik János utáni "másik" billentyűs, kiegyenesíttette a haját, s így újfent élvonalbeli kinézetet diktál. Az egész csapat időutazó varázslók érzetét kelti, vagy mintha ugyanannak a filmnek látnánk a második részét. Az idő egyedül Menyhárt Jenő arcán látszik valamennyire, de ő meg más utazók mintájára, akik útlevelükbe pecséteket gyűjtenek, nyílván direkt az időt gyűjti. Beszédhangja egy teljes 
oktávval mélyebb lett, ugyanakkor, illetve ezzel együtt az este legeslegjobb gitárszólóját is ő adta elő, perceken keresztül fokozva, mintha valami hosszú japán, vagy kínai lépcsőn haladtunk volna finoman felfelé. Egy ponton azt lehetett hinni, hogy sosem lesz vége, és ez nagyon izgalmas perspektíva volt.
A közönség nagyon kellemes feldobottságban élvezte a zenét, csillogó szemű, beindult lányok telcsijeikkel hang- és képmintákat gyűjtöttek, mindenki nevetett, mosolygott és táncolt. Érezhetően mindenki meg volt lepve, hogy a koncert nem nosztalgiáról, nem holmi régebbi időkről szól, hanem a friss jelenről. A zene gyakorlatilag "régi", de ugyanígy a nyelv is régi, amely segítségével a pénztáros lánytól jegyet kérünk a legújabb mozira. Az Európa Kiadó, úgy látszik, egy nagyon is működő formula, amely olyan kapukat tud felnyitni a belső énünk felé vezető úton, amilyeneket más kultúrák termékei értelemszerűen nem. Egyszerűen sokkal többet tud egy olyan zene, egy olyan művészet, amely ugyanonnan jön, ahonnan mi is. Megnézünk mondjuk egy Tarantino-filmet, tök jó, de tény, hogy Tarantino életében nem volt még 
Budapesten, és egészében egy teljesen más világban él, mint mi. Ez nem von le semmit filmjei értékéből, csak mégis felveti annak lehetőségét, hogy létezhet valami, ami számunkra olyan, mint az amcsik számára Tarantino, vagy a franciák számára Besson, egy teljesen saját frekvencia, amit senki más nem ismer. Ezt nevezik viccesen "helyi" kultúrának, amit jellemző módon nem a sarki közértben lehet beszerezni, hanem az Európa Kiadó időn, történelmi korokon, és kontinenseken átívelő adását kellett elcsípnünk ehhez. Nagyon jó volt, továbbra is nagyon jó.
