keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
\"tartalom\"
21 Gramm
A Rm
Trja
Eurpa Kiad
Holnaputn
Hs
Van Helsing
Elefnt




  2004-05-22

A Rém
 Monster 2003.

A problémás gyilkos

A Monster nem egy mindennapi film, abban az értelemben, hogy már a forgatása idején jelentős médiaérdeklődés kísérte az elkészültét. A hibátlan szépségű Charlize Theron 13.5 kilót hízva játszotta el a valóságban létezett sorozatgyilkos nőt, Aileen Wuornost, és már maga ez a nagyfokú átalakulás is felkeltette a későbbi mozinézők figyelmét. Az más kérdés, hogy a végeredmény nem lett jó.



A filmtörténet ismer egy-két példát arra, hogy a nagymértékű fizikai átalakulás egy színész számára meghozhatja a várva-várt sikert, kiemelheti az ismeretlenségből, vagy feljebb röpítheti a Hollywood-i ranglistán, sőt, ha rásegít egy-két dolog, akár még Oscar-díjat is kaphat érte. Az utánozhatatlan Robert De Niro annak idején (1980-ban) 27 kg-ot hízott a Dühöngő Bika főszerepéért, az akkor még ismeretlen Adrian Brody 14 kilós-fogyással segített rá a Zongorista főszerepére, és kapta meg érte az Oscart, Tom Hanks 22 és fél kilót fogyott le 1 év alatt a Számkivetett főszerepében (plusz még meg is növesztette a haját a szerep kedvéért), amihez képest szinte kevésnek tűnik Renée Zellweger 11.3 kg-os hízási produkciója a Bridget Jones címszerepéért.

Most a korábbi topmodell szőke szépség, Charlize Theron adta a fejét hasonló átalakulásra (a hízáson kívül még fogprotézist és speciális bőrkezelést is kapott), és már tudjuk is a végeredményt: az idei Oscar-gálán ő vehette át a filmért a legjobb színésznőnek járó aranyszobrot. Bár Theron és a film alkotói minden fórumon kikérik maguknak, hogy csupán egy testi átváltozást lássunk a színésznő teljesítményében, azért az tagadhatatlan, hogy így sokkal érdekesebbnek tűnik a film első látásra, mintha egy eleve pufi színésznő játszotta volna el Wuornost, a drabális sorozatgyilkosnőt.

De lássuk csak, mit tud ezek után a film maga. A hangulat alapjáraton szürke, és borongós (ami persze a történetből fakadóan érthető), és ezt a képek szürkesége is alátámasztja. Nem emlékszünk szinte csak egy rendes nappali képre a filmből, és az is igaz, hogy utcai jelenet sem sűrűn fordul elő benne. Vagyis nem telik el sok filmidő, és máris kellő lehangoltságba kerülünk a későbbiek befogadásához. Aileen nevű főszereplőnk (Charlize Theron) egy eléggé lepusztult prostituált, aki ráadásul a "szakmájának" a legalján dolgozik, kamionsofőrökkel "üzletel" az autópályák szélén. Külsőre eléggé brutálisan néz ki, nagy darab, csapzott hajú, ronda a bőre, hogy a rendezetlen fogsoráról ne is beszéljünk. (Itt lépett színre Toni G. sminkmester és Art Sakamoto fogsor-szakértő).

Aileen tehát a társadalom legalján éldegél, majd egyik nap találkozik egy fura fiatal lánnyal (Shelby/Christina Ricci), aki leszbikus és kissé zavart, mindenesetre, úgy tűnik, ők ketten az első pillanattól vonzódnak egymáshoz. Vagyis inkább azt mondanánk, hogy a film láthatóan erőlteti a két főszereplő közti vonzódást, amit magunktól amúgy nem vennénk észre. Ez is abból adódik, amit mi a film darabosságának hívunk, ami arról szól, mintha a filmbeli jelenetek valamiféle "történeti kényszerűségből" követnék egymást, valódi belső töltet nélkül.

A film alatt végig az volt az érzésünk, hogy az író-rendezőnő, Patty Jenkins nagyon akarta filmvásznon látni Wuornos történetét (plusz, amit ő még személy szerint hozzá akart rakni a sztorihoz), és ez a görcsös ragaszkodás nem engedte a filmet a saját útján haladni, nem lett tőle "élő", eleven, hanem kényszeredett és jócskán didaktikus. Egyik jelenet jön a másik után, és mi közben vagy úgy látjuk, mint egy dokumentumfilm-szerű feldolgozását a valós (szörnyű) eseményeknek, vagy pedig egy mesterségesen felépített karakter-profil működtetését a filmvásznon, ahelyett, hogy a mi nézői fantáziánknak vagy értelmezésünknek is helyet kaphatnánk.

Aileen tehát beleszeret Shelbybe, aki viszont pénzt és kalandot vár az idősebb prostitól, és így hamar elkezdődik a motelszobákban zajló közös életük. Innentől megszaporodnak a motelszobás jelenetek, ha leszámítjuk Aileen kisebb kitérőjét a normális élet és munka felé, felváltva látjuk Aileen éjszakai kiruccanásait és a motelszobás történéseket. De még ezek előtt spontán belekeveredünk egy igazi horror jelenetbe, ami ugyancsak megüli a gyomrunkat, főként, hogy (sorozatgyilkosos film ide, vagy oda) nem voltunk rá kellően felkészülve. Aileen egyik kuncsaftjáról kiderül, hogy egy prostikat gyilkoló pszichopata sorozatgyilkos, aki fűrésszel felszerelve szedi fel áldozatait. A hihetetlenül durva jelenet végén Aileen lelövi ezt a férfit, aki így a későbbi sorozatgyilkos nő első áldozata lesz, de ennél a gyilkosságnál éppenséggel még igencsak együtt érzünk a nővel. Rögtön fel is merül bennünk a gyanú, miszerint ez a film mégiscsak szimpátiát akar kiváltani belőlünk egy sorozatgyilkos iránt, de ez a gyanú a film végére eloszlik majd.

Aileen tehát lelövi és kirabolja a férfit, elveszi a kocsiját is, és ezzel elindul a lavina. Bár úgy tudjuk, az USA-ban kevés pénzen beszerezhető tucatcikk az autó, a '89-'90-ben játszódó történetben Aileennek furamód nincs pénze egy autóra, és ezért fontosnak tűnnek számára a gyilkosságokkal szerzett új járgányok. A rabolt pénzből jól él a női páros, Shelby pedig hamar értésére adja mind Aileennek, mind nekünk, hogy főként az egyre több pénz miatt van együtt a nővel. Ennél a résznél még az elesettség-vonal, a kiszolgáltatott, rossz gyerekkorú, és most is csak érdekből kedvelt Aileen-személyiség áll a középpontban, akit csak sajnálni lehet, sőt, miután az egyik soron következő kuncsaftját nem öli meg (mert nem erőszakos, nem veri a nőket és még előtte sohasem volt prostival), még talán egy jófej nőnek is tartható. Aztán ez a vonal idővel megváltozik, de akkor sem kerülünk közelebb Wuornos személyiségének "megértéséhez", vagy legalábbis ahhoz, hogy a róla szóló film fenntartsa az érdeklődésünket.

A film egyébként elég lassú tempóban halad előre, bár a valóságban 6 gyilkosságért elítélt Aileent emlékezetünk szerint "csak" 4-szer látjuk ölni, mégis ismétlődőnek és kissé vontatottnak érezzük a cselekményt.

Ha belegondolunk, nem sok erényét tudjuk felhozni a filmnek, nincs sok minden, ami miatt kedvelhetnénk, arról nem is szólva, hogy a film egyik jelenete még duplán lehangol minket a vége felé. Az utolsó jelenetek egyikében Aileen váratlanul azt mondja nekünk, nézőknek (akik eddig nem voltunk vele igazán beszélőviszonyban), hogy kb. "Önöknek kell valamit mondaniuk erről." Ezzel a húzással már végképp túlzásba esett a rendezőnő, mert ha addig nem is, most már nyilvánvalóvá vált, hogy saját személyes ügyének tekintette, hogy az emberek (nézők a világ több pontján) valahogy voksoljanak a filmje kapcsán Wuornos tetteiről és személyiségéről, valamiképp próbálják értelmezni a gyilkosságait (szörnyű gyerekkor, megnyomorított személyiség, elmebetegség, stb...), a lényeg, hogy ne nézzék "csak úgy" a filmet, ahogy éppen adódna számukra. Ezek után nem csoda, ha egyik-másik néző bemorcol, és hirtelen még közömbösebbnek látja Aileen Wuornos életét, mint addig, a róla készült filmmel egyetemben.

A történet és a rendezés hiányosságait a színészi játékok sem tudták pótolni, kezdve mindjárt Theron Oscar-díjas alakításával. Az amúgy remek színésznő (Két Nap a Völgyben, Árvák Hercege, Az Olasz Meló) láthatóan beleadott apait-anyait a játékába, de mi a magunk részéről nem érzékeltünk nagyon árnyalt személyiség-ábrázolást a részéről. A műfogsor miatt felvett egy Robert De Niro-s ajakbiggyesztést, a mozdulataiban pedig egy férfias-hősködős motívumot (kidüllesztett mellkas, hátbaveregetős stílus), és ezekkel az eszközökkel jelenítette meg Wuornost. Az tény, hogy Wuornos alakjában nem ismertük fel Charlize Theront, de az is igaz, hogy nem emlékszünk egy olyan pillanatra sem, ami "megérintett" volna minket, vagy amitől úgy éreztük volna, hogy most egy kicsit képben vagyunk ezzel a sorozatgyilkossal kapcsolatban.

Christina Riccit nem véletlenül nem kedveltük sohasem, most sem találtuk meggyőzőnek Shelby alakjában, inkább kiszámítható és unalmas volt az általa játszott karakter.

Egy szürke hangulatú és kifejezetten letargikus film a Monster, ami a drámai története miatt, illetve a főszereplő nagyfokú átváltozása miatt egészen sanszos lett egy Oscar-díjra, amit végül meg is kapott. Szerintünk eleve nem jó ötlet egy filmnek egy női sorozatgyilkos személyiségét boncolgatni több órán keresztül, de ha már muszáj, akkor ennek egy kevésbé erőltetett módját szerettük volna látni. És juszt sem foglalunk állást Wuornos-szal kapcsolatban.

-lid-
2004-05-22

 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9