Holnapután

A film a legkomolyabb fenyegetésről, a hirtelen klímaváltozásról, egy új jégkorszakról szól, ami annyira nem fikció, hogy idén már a HVG-ben is leközölték a Pentagon erre irányuló kutatásainak eredményét, a katasztrófatervet. Ami hozzánk idén érkezett el, az a tudományos világot már 2002 óta foglalkoztatja, amikoris egy bizonyos tudós arra a megdöbbentő eredményre jutott, hogy a globális felmelegedés egyik legközvetlenebb következménye az eljegesedés. Az új "hír" újdonságerejét mi sem bizonyítja jobban, hogy nem a Spektrum TV, vagy a National Geographic, vagy a Discovery Channel képernyőjén bukkant fel, hanem a hírekben. Azaz a tudományos világnak nem volt ideje higgadtan lereagálni az új fejleményeket, annak ellenére, hogy egy földtörténeti léptékű változásról van szó.

Ilyen előzmények után úgy gondoltunk a filmre, hogy "biztos érdekes lesz", és persze biztos az is, hogy nyálas is lesz, szóval "egy érdekes film" és "egy nyálas katasztrófafilm" valamilyen arányú keverékére lehetett számítani. Úgy gondoltuk, akármilyen is lesz ez az arány, a filmet utálni fogjuk, ha a Kyoto-i Egyezmény nem kerül szóba (amit az USA a mai napig nem írt alá), illetve, ha a Golf- áramlat leállása, mint kiváltó ok, nem jelenik meg.

Ilyen alapokkal beülve a filmre egyetlen másodpercet sem kellett kétségek közt eltöltenünk, a popcorn szó szerint megfagyott a kezeinkben, egy elképesztő hatású filmbe csöppentünk bele, döbbenetes élmény volt, az első másodperctől az utolsóig.

Nemhogy Kyoto, nemhogy a Golf-áramlat nem maradt ki a filmből, de annyira pontosan elmagyarázzák, hogy mi fog történni, illetve, hogy éppen az adott percben mi történik, hogy az ember szája tátva marad. Egy jéghegy leválása a fordulópont. Éppen akkor, amikor 2002 márciusában Roland Emmerich és Jeffrey Nachmanoff elkészült a forgatókönyv végleges verziójával, az Antarktiszról levált a Larsen B névre keresztelt jégtömb, ami körülbelül akkora egyebeesés, mintha akkor, amikor Hitchcock megírta a Madarakat, az ablakon keresztül egy sirály csapódott volna be a dolgozószobájába. A gázkibocsátás miatt bekövetkező felmelegedés révén elolvadnak a jéghegyek, ennek hatására pedig nagymennyiségű édesvíz kerül az óceánokba, ami a Golf-áralmlat leállását eredményezheti. A Golf-áramlat földünk klímájának főszereplője, délről meleget hoz északra, északról pedig hideget visz délre, ha megállna, mint ahogy az előző jégkorszak idején megállt, ez az áldásos hőcsere kikapcsolódna, és annak katasztrofális következményei lennének.

Az új jégkorszak beköszöntését 5-10, esetleg 4 éven belülire saccolják, de az is tény, hogy tavaly ilyenkor már rég a strandokon sütkéreztünk, esténként pedig már április végétől a szabad ég alatt szórakoztunk. Idén május 24-én póló, pulcsi, dzseki - körülbelül így voltak felöltözve az emberek, körülbelül március első felének, vagy október legvégének megfelelő módon.

A film pszichológiailag is nagyon tökéletesen van felépítve. Más katasztrófafilmekben az van, hogy valaki rájön, hogy nagy a veszély, de senki sem hisz neki. Ő elkezd embereket menekíteni, teljesen elborul az agya, a többiek jól elpusztulnak, de hősünk, és a többi túlélésre ítélt szereplő simán megússza. Ebben a filmben a katasztrófa mindenki számára egyaránt megdöbbentő módon köszönt be. Dennis Quaid, akit a Traffic óta már nem nagyon kedveltünk, mert sunyi módon elárulta Zeta-Jones-t, most abszolút megkedveltette magát velünk, tökéletes főszereplője a filmnek. Mellesleg, ha most belegondolunk, Zeta-Jones egyáltalán nem is volt kimondottan szimpi a Traffic-ben, ráadásul egy drogbáró nője volt, önmaga is egy drog-nagykereskedő, szóval ennyit erről.

Dennis Quaid most egy megszállott kutatót alakít, aki szinte egész életében elhanyagolta a fiát a munkája miatt. Az apa-fiú konfliktus mindig jól eteti magát a filmekben, de itt egy kicsit más a helyzet. Ki kell vinnie a fiút (akit a zseniális Jake Gyllenhaal alakít) a reptérre, de persze elfelejti. Elfelejti, de nem teljesen, tehát végül odaér, és amikor elfelejtette, akkor sem azért tette ezt, mert annyira rossz fej, csak éppen elszaladt az idő abban a hűtőteremben, ahol az Antarktiszról begyűjtött jégmintákat pakolgatta, melyekért a film elején az élettét kockáztatta. Végül az utolsó percben odaér, és kiviszi a fiút a reptérre, tehát pont nem olyan a jelenet, mint egy filmes klisé. Az autóban is végig tök jól beszélgetnek, onnan indul a téma, hogy a srác miért kapott egyest matekból, de ő elmagyarázta, hogy az eredményei mind hibátlanok voltak, csak nem írta le a számításokat, mert fejben számol. Erre az apja megállapította, hogy ezek szerint azért kapott egyest, mert okosabb volt a tanáránál, mire a srác azt feleli, hogy igen, ő is pontosan ezt mondta. Számunkra az egészből az a lényeg, hogy szemben úszva a klisékkel, itt két olyan ember beszélget egymással, akik le sem tagadhatnák, hogy rokonok, és abszolút szimpatizálnak egymással. Már itt látszik, hogy különleges filmről van szó.

Sam (a srác) éppen egy természettudományos tanulmányi verseny okából repül New York-ba, s a repülőút során máris átélhetjük kicsiben, milyen egy katasztrófa, és pontosan ez az, ami a film által közvetített legeslegfontosabb tartalom. A gép elkezd rázkódni, de mindenki úgy van vele, hogy "á, nem lesz semmi gond", kivéve persze Sam-et, aki egyből tiszta ideg lesz. A mellette ülő lány, akibe fülig szerelmes, azzal nyugtatja meg, hogy "nézd, még mindig italokat szolgálnak fel, akkor nem lehet akkora a baj". Sam nem veszi be, és éppenséggel pár másodpercre rá a fő légikísérő dühösen ripakodik rá arra a balfékre, aki még mindig italokat szolgált fel, ahelyett, hogy becsatolta volna magát. Így működik ez a katasztrófákkal, az ember, amikor benne van, egyszerűen nem akarja tudomásul venni, hogy tényleg katasztrófa helyzetbe került, összevissza áltatja magát, egészen az utolsó percig.

A film címe, hogy "Holnapután" önmagéban is egy pszichológiai telitalálat. Valami, ami fenyeget, de nem ma, és nem is holnap, csak holnap után, azaz két darab ajtó is elválaszt minket tőle. Másrészt a "holnapután", ha valaki úgy nézi, egy drasztikusan, elképesztően közeli időpont. Amíg a "holnap" egy elvont fogalom, jelentheti magát a jövőt is, addig a holnapután maga a praktikus, konkrét és hétköznapi valóság. Ahogyan az előbb említett repülőgép-jelenetben is mindenki összes energiája arra ment rá, hogy elhessegessék a katasztrófának még a gondolatát is, ugyanígy történt egy körrel feljebb is, az államvezetésben.

Dennis Quaid egy tudományos konferencián vesz részt Új-Delhiben, ahol előadja elméletét a Golf-áramlás leállásáról, illetve a felmelegedés által előidézett jégkorszakról. A tévéközvetítés riporterei természetesen jót poénkodnak azon, hogy milyen extrém időjárási körülmények kísérik a konferenciát, konkrétan, hogy eszméletlen hóvihar tombol. Ugyanígy viccelődik az a tévériporter, aki Los Angeles-ben közvetít a tengerpartról.

De visszatérve a konferenciára, az USA rosszfej alelnöke alaposan elutasítja Dennis Quaid elméletét. Hamarosan kiderül, hogy úgy gondolta, hogy valamikor 100 éven belül bekövetkező dologról van szó. Dennis Quaid természetesen tudta, hogy eszméletlen közel van a katasztrófa, mégis, amikor hazatér, nyugodtan öntözgeti a virágait, telefonál a feleségével, megígéri, hogy kiviszi Sam-et a reptérre, satöbbi. Aztán, amikor a különféle meteorológiai állomások a lehető legdurvább hőmérséklet ingadozásokat jelentik az Atlanti-óceánról, engedélyt kap, hogy egy modellező programot lefuttasson az ország legnagyobb komputerén.

Az ilyen elemző, prognosztizáló, modellező programok nagyon komolyak. Be lehet táplálni "néhány" paramétert, és egy adott helyzetet le lehet modellezni velük, hogy a dolgok teljesen komplex alakulása mellett nagy valószínűséggel mit fog eredményezni a jövő. Nem arról van szó tehát, hogy ha nő a hőmérséklet, felmelegedik a tenger, és kész, hanem a lehető legtöbb dolog oda-vissza, sőt lánc-kölcsönhatását is lemodellezik. Mint minden komoly dolgot, ezt is a hadsereg alkalmazza elsősorban, egy-egy válságot simán bele lehet táplálni, és meg lehet határozni, hogy érdemes lenne-e megbuktatni az adott "diktátort", vagy sem. Ronald Reagan mondjuk ráfaragott egy ilyen döntésre, amikor a folyamatelemző komputerre hallgatva '83-ban lerohanta Grenadát, de akkor ez a műfaj még gyerekcipőben járt, és akkor sem a géppel volt a gond, hanem az emberekkel, akik a programot írták.

Dennis Quaid ledől szundítani egyet, amíg a gép dolgozik. Amikor felébred, elképesztő eredmény fogadja. Nem hisz a szemének, hogy 6-8 hónap alatt milyen drámai változások fognak előreláthatóan végbemenni. A kutatónő azonban, aki a csapathoz szegődött, kijavítja, hogy azok nem hónapok, hanem hetek akarnak lenni. Hoppá. Kicsivel később azonban kiderül, hogy mindez már el is kezdődött, és egy összesen 6-8 napos viharról van szó, amely az egész földet hazavágja a jégkorszakba, illetve, bocs, csak az északi féltekét, de úgy, hogy Spanyolország déli része ebben még bőven benne van.

A film elképesztően jó, és ebben biztos, hogy nagy szerepe van annak, hogy Dennis Quaid karaktere ilyen rendhagyó módon viselkedik, hogy számára is ugyanannyira megdöbbentő mindaz, ami történik, mint a többiek számára. Nagyon jó, hogy amikor más filmekben a felmelegedésről beszélne ugyanez a karakter, itt a leghétköznapibb dolgokról cseveg (például a fiával az autóban).

A film nyilvánvalóan a Titanic unokatestvére. Hatalmas kaliberű produkció, de ez mind semmi. Ami miatt a Titanic, és a Terminátor 1-2 is csodás filmek, az James Cameron. James Cameron nemcsak producer, aki megcsinálja a világ legnagyobb filmjét is, de fantasztikus művész és gondolkodó, aki a világ legprofibb és legérzékenyebb forgatókönyvét is elkészíti a szuperprodukcióihoz. A Terminátor 3. éppen azért lett olyan gagyi, mint amilyen, mert az már nem egy Cameron-film volt. Cameront a legnagyszerűbb filmesnek tekintjük, a Titanic-ot és a Terminátor 1-2-t pedig csúcsminőségű filmeknek, a Holnapután-ról pedig azt gondoljuk, hogy Cameron is csak abszolút jó véleménnyel lehet róla, mert ez a film sok tekintetben a Cameron-i csúcsminőségre emlékeztet.

Ez a csúcsminőség ott kezdődik, hogy a forgatókönyvet maguk a producerek írták, Roland Emmerich és Jeffrey Nachmanoff. Emmerich volt a rendező is, szóval igazi alkotói filmről van szó, mint a Titanic és Termi 1-2 esetén. A forgatókönyv ezzel együtt mesteri, káprázatosan jó arányt állítottak be a "nyálas akció", és az "érdekes történet" között, 0:100 az utóbbi javára. Az is nyilvánvaló, hogy "egy ilyen" valóságos világ-katasztrófa eszméletlen gazdag anyag, és ugyanolyan nehéz finoman bánni vele, mint ahogy egy Forma 1-es autóba beülve a legtöbb hétköznapi ember egyből balesetet szenvedne.

Egy ilyen "témánál" több veszély is leselkedik. Először is, a forgatókönyvírók szinte bármit megengedhetnek maguknak, mert az ilyen nagy produkciókat, ha csak egy kicsit is fogyaszthatók, mindenki megnézi. Másodszor eszméletlenül nagy anyag áll rendelkezésre, dráma- és katasztrófahegyek, amik nagyon gyorsan kitöltik a 2 órát, tehát észnél kell lenni, hogy mit válogatnak be az alkotók. Harmadszor, egy ilyen nagyon komoly anyagnak saját akarata van, ha megpróbálják eltéríteni, elpoénkodni, a nézők hatalmasat csalódhatnak. Negyedszer, és nem utolsósorban, a mega-produkcióknál is van olyan, hogy spórolás, például a Mag c. film végül úgy állt össze a néző fejében, hogy az elején addig nem látott csodás felvételeket láthattunk, megbolondult madárrajokkal, később azonban az egész a föld alatt játszódik, és egy olyan séma szerint működik, amit majdnem mindenki kívülről tud.

Emmerich és társa csodálatos eleganciával és érzékenységgel "állította össze" a forgatókönyvet. Minden jelenet nagyon komplex, úgy, hogy egész komoly emberei drámákat láthatunk akár néhány másodpercben is. Látszik, hogy tényleg csak a legelemibb élethelyzeteket listázták ki, választották be, hogy a film tényleg ne valami technikai demonstráció legyen, hanem ténylegesen egy történetet meséljen el nekünk. Ezt a történetet a film aztán egyetlen másodpercre sem veszítette szem elöl, ami nagyon jó. A film nagy-produkciós mivoltát sem úgy használták ki, hogy egy-két hiba simán belefér, hanem ehelyett annak érdekében vetették latba, hogy minden néző szellemi teherbírását a végsőkig igénybe vegyék. Értsd, a film annyira súlyos képet ad erről a katasztrófáról, amilyet csak lehet, amilyet csak elbírnak az emberek - a mega-mozinézés érzéstelenítése alatt. A történet annyira mellőzi a sémákat, hogy Dennis Quaid például nem a világ megmentéséért harcol egész film alatt, hanem csak a fiát akarja megmenteni. Az amerikai elnök szerepe sem olyan, mint a szórakoztató, de alapvetően alacsony minőséget képviselő Függetlenség Napjában.

A film látvány szempontjából is elképesztő módon kitesz magáért, az első perctől az utolsóig lélegzetelállító felvételeket látunk, olyanokat, amilyeneket eddig még soha, de a lényeg mégsem ez, hanem a történet, illetve az, amiről a történet szól, hogy ma még tehetünk valamit azért, hogy holnap már ne legyen késő. Földünk törékeny klímája egy kenuhoz hasonlít, amely most még ide-oda billeg, de bármelyik másodpercben felborulhat, onnan pedig nincs visszaút. A film a szórakozás leple alatt szembesít minket ezzel a ténnyel, ami nagyon nagy dolog. Az ember eddig úgy hitte, hogy klímaváltozást csak a napsütés, vagy annak kimaradása idézhet elő, úgy tudtuk, a felmelegedés egyre melegebb éghajlatot jelent majd. Az ember azt hitte, hogy a jégkorszak évszázadok alatt alakult ki, szép lassan, és nem néhány nap alatt. Ez a film szembesít minket azzal a Szibériában, a jég alatt talált őskori mamut-lelettel, amelynek a gyomrában ott volt az emésztetlen növény, sőt, még a szájában is ugyanaz, azaz szerencsétlen állatot nem évszázadok leforgása alatt, hanem ebédidőben pusztította ki a jégkorszak.

Ennek a filmnek a legnagyobb erénye, hogy elképesztően reális, s közben a legnagyobb hibája is ugyanez. Erő kell, hogy megnézze az ember, de mindenkit kárpótol a fantasztikus élmény, amit kapunk cserébe. Ez a film, miközben óriási kasszasiker lesz, előrehúzza óráinkat, és új fejezetet nyit a Föld történelmében. Mostantól minden nap megkérdezhetjük magunktól, hogy mit tettünk mi, és az országot irányító embereink a káros anyag-kibocsátás, a felmelegedés ellen? Mostantól a Greenpeace emberei előlépnek, messze megelőzve a katonákat, a tűzoltókat, de még a mentősöket is.

A film nem egy sötét katasztrófafilm, bár az indokolatlan eufémizmusnak végképp hadat üzen. Emmerich egy jelenetben Dennis Quaid-en keresztül megjósolja, hogy szerinte mi lesz a dolog kimenetele. Azt mondja: "az előzőt is túléltük valahogy". A film végén két űrhajós nézőpontjából olyan tiszta képet kapunk, mint még soha, reméljük, ennek a kultúra- és tudatformáló hatása valamilyen módon eléri a preventív szintet, és reméljük, a film nem (csak) az Oscar-gálán lesz sikeres, de az USA is végre aláírja a Kyoto-i egyezményt.