Csak Ön Után

Ott kezdődik, hogy nem is egy igazi vígjátékkal állunk szemben. Hívhatunk olyan filmet vígjátéknak, aminek a csaknem 2 órája alatt csak egy-két kósza felkuncogás hallatszik a széksorok közül? Vagy ami csak a másodszori megnézésre tűnik kicsit humorosnak? Nem igen, de lássuk, mi a gond Pierre Salvadori legújabb filmjével. Előszöris a forgatókönyv. Alapjáraton két férfi közti fura kapcsolatról szól a történet, egy mindenkit kihasználó érzelmi parazitáról, és egy jótét lélekről, aki valami miatt szárnyai alá veszi az ismeretlent, akit ő ment meg az öngyilkosságtól. Ezen túlmenően viszont egy dramatizált vígjátékot látunk, amiben szinte minden dráma, kivéve a helyzetkomikumokra épülő, direkt poénosra hegyezett jeleneteket.

Antoine egy normális középkorú férfi, aki pincérként dolgozik egy elegáns étteremben, és van egy barátnője, akivel egy kicsit távolságtartó kapcsolatban éldegél. Minden rendben lenne vele, ha egy nap nem futna össze egy érzelmi vérszívóval, egy undok egoistával (Louis), aki csakis a saját boldogulását és/vagy szenvedését tartja szem előtt, és azt erőlteti rá másokra. Ezután ezt a fura kettőst követhetjük a közös útjukon, ami szerencsétlenkedéssel, paranoiával, féltékenységgel, és elég kevés humorral van kirakva. Louis ráragad Antoine-ra, odaköltözik hozzá, vele tölti az estéit, sőt, még a munkahelyére is beeszi magát. Antoine pedig valamilyen ismeretlen erőtől (talán a forgatókönyvíró akaratától?) hajtva mindent megtesz azért, hogy a depressziós és mániákus Louis élete rendbe jöjjön, legyen munkája, otthona, sőt, még a régi barátnőjét is vissza akarja csábítani hozzá. Ez pedig az a vonal, amit az egyszeri néző nehezen ért meg. Hogy lehet, hogy egy normális férfi a saját boldogságát is kockára téve egy ismeretlen és egy nem is szimpatikus ember életét egyengeti? Ennek nincs sok valóságalapja, ami még nem lenne baj, ha cserébe humoros vagy legalább könnyed jelenetek és helyzetek adódhatnának ebből a felállásból. De mivel ez sem jön össze, ezért egy idő után lejjebb adjuk az elvárásainkat (amelyek kedvenceinkre, a "rendes francia vígjátékokra vonatkoznak), és megbecsüljük azt, amit helyette kapunk. (Végülis Daniel Auteuil akkora színész, hogy bármilyen filmet fel tud dobni már a puszta jelenlétével, hát még a játékával).

Auteuil tényleg mindent megtesz, hogy szeressük ezt a filmjét is, ha kell, komoly képpel bohóckodik, ha kell, egy tengeri állattal a kezében gesztikulál hosszú percekig, meggyőzően alakítja a frissen szerelembe esett férfit - nem rajta, hanem főként a forgatókönyvön múlik, hogy a végeredmény mégsem működik. A történet ugyanis nem halad egy rendes mederben, hanem minduntalan "leül" a cselekmény, amit egy-két erős "geggel" próbálnak az alkotók előremozdítani. A néző pedig már csak azért sem tudja magát átengedni a szórakozásnak, mert az egyik főhős (Louis, természetesen) annyira idegesítő, hogy leginkább csak annak tudnánk drukkolni, hogy kopjon ki a filmből, és a megmaradt hőseinkkel indítsunk egy új filmet.

Pedig a rendező, Pierre Salvadori már bizonyított egyszer: a Semmihasznák c. filmje sem volt egy igazi vígjáték, de azzal együtt is egy jó és érdekes történettel rendelkezett, amit két remek színész tett még jobbá, vagyis az egész pompásan működött. A Csak Ön Után még távolabb került az elsődleges vígjátéki funkció, vagyis a nevettetés terepétől, és egy romantikus-barátságos-konfliktusos köntösbe tekerve tálalt egy drámát, pontosabban egy életképtelen középkorú fickó szerencsétlenségének történetét.

Akárhogyan is, hiába van a színen Daniel Auteuil (A Sziget Foglya, Lány a Hídon, Addig Jár a Korsó a Kútra), hiába különösen bájos a főszereplő színésznő (Sandrine Kiberlain), hiába játssza José Garcia (A Tökös, A Török..-ben a Török nevű karakter) túlságosan is meggyőzően a kiállhatatlan Louist, a film még másodszori megnézésre sem teljesítette a küldetését: nem nevettetett, nem hatott meg, és nem tartott minket jófajta izgalomban. Kicsit jobban át kellett volna gondolni ezt a forgatókönyvet.