Zuhanás A Csöndbe

Ez a film egy expedíció, mégpedig egy legendás expedíció filmen történő elmesélése. A két hegymászó, Joe Simpson és Simon Yates nekivágtak Peruban az Andok egyik csúcsának, melyet addig még, és azóta sem mászott meg senki. Fiatalok voltak, erősek, frissek, teli becsvággyal, akik mindenképp valami igazán nagy volumenű mászást akartak végrehajtani.

A film úgy épül fel, hogy a két srác mai korában interjúalanyként meséli a kamerának, mi és hogyan történt, máskor pedig látjuk, ami történt, úgy, ahogy történt, és időnként halljuk hozzá az elbeszélést. Biztos, hogy helytelen volna bármilyen jelenetre is utalást tenni, hiszen ez egy út, egy expedíció, amelynél egy-egy stációhoz az előző stáción keresztül juthatunk el, és nem volna szerencsés ugrani. A film alapjául szolgáló könyv címe Touching The Void (kb. A tiszta üresség érintése) - egy minden határon túlmenő utazást takar, és szeretnénk, ha ez az utazás a néző számára is létrejöhetne, a maga teljes folymatában. Értsd, hiába mesélné el valaki, hogy "és akkor, amikor elkezdett esni a hó, annyi nap után", vagy "és akkor a fejemben megszólalt egy Boney M-szám, istenem, hogy imádtam ezt az együttest, de nem akartam Boney M-re meghalni". Egy-egy ilyen mondat nem ugyanazt jelentené, mintha előtte már keresztülmentünk volna azon, ami gyakorlatilag megelőzte ezt "az állomást". Igen, ezt a filmet szigorúan időrendben érdemes kezelni, ugyanúgy nem szabad előreszaladni, mint ahogy egy Beethoven-misénél a tűt tilos előreugrasztani a lemezen. Ha tudni akarod, mi történt egy adott pillanatban, végig kell csinálnod mindazt, ami előtte történt - legalábbis végig kell nézned.

Ez a végignézés persze kicsit sem teher, először is azért, mert a film borzasztóan igényesen van fényképezve, másrészt, mert amit látunk, az teljesen valódinak tűnik, és itt most a játékfilmes hatás csúcsáról beszélünk, tehát szereplőink nemcsak imitálják, hogy ott másznak, hanem merész játék-film tök komoly felvételeit, jeleneteit látjuk.

A film nagyon izgalmas és ugyanennyire drámai is, közben pedig eszméletlen módon felemelő. A két fiatal úgy vélte, az életben olyan kevés veszély van, és ezért a hegymászás valódi veszélyei egy felfokozott élményt adnak, és csak amikor másznak, akkor érzik, igaziból élnek. Alpinista stílusban vágtak neki a 6000 méteres csúcsnak, ami azt jelentette akkoriban, hogy gyakorlatilag egy szusszra másszák meg a csúcsot, így különösebben komoly készletet semmiből nem vittek magukkal. Látni a 70-es évekbeli felszereléssel mászó hetyke fiatalokat, ami önmagában is elképesztő élmény, pedig ez még csak a film és a túra legeleje. Ez a film tényleg olyan, hogy órákat, napokat lehet arról beszélgetni, hogy micsoda nagy dolog volt ez és ez a "jelenet". Közben ne feledjük, ezek nem igazán jelenetek, hanem dolgok, amik valódi emberekkel történtek, még akkor is, ha nem mind a ketten egyformán vették ki belőle a részüket. Mindaz, amin keresztülmentek, most a film révén a mi élményünkké válik, s a fim végére mi is részesei leszünk, és ennyivel gazdagabbak.

A film legerősebb töltete az őszinteség, mert ha két ember csak úgy mesélgetné a történetét, a saját maguk számára lehető legelőnyösebb formában (lásd Miskolci Boniésklájd), akkor egy uncsi, és vélhetőleg szánalmas dolgot kapnánk végeredményként. Itt azonban egy nagyfokú őszinteség tanúi lehetünk, és emiatt a film, amit látunk, a történések élőben, illetve az elbeszélés csodás módon ellenpontozzák egymást, erősítőleg hatva egymásra. Amikor látunk egy jelenetet, és közben halljuk annak a hangját, akivel ez megtörtént, nemhogy csökkenne, de sokszorosára nő a hatás, csak azért, mert aki mesél, borzasztó őszintén, jelen pillanatban is átélhető módon meséli, ami történt.

A filmmel kapcsolatban óhatatlanul eszünkbe jut a borzasztó cápás film, a Nyílt Tengeren, amely egy nagy csalás, hiszen az elpusztult fiatalok nem mesélhetik el a történetet, így az egész egy olcsó kitaláció, és egy vírusszerű minimalizmussal operáló primitív film, kábé a pankráció és a valódi gyilkosság-nézés (snuff) határán. Ez a film egészen más, itt valósi élményt adnak a nézőnek, és ez az élmény nem a kiszolgáltatott szenvedésről és az egyhangú tragikus pusztulásról szól, ebben a filmben benne van a hegymászás minden szépsége, az élet, az emberség, a küzdés, a barátság és a belső út, szóval ez egy egészen más műfaj.

Nehéz erről a filmről úgy beszélni, hogy a konkrétumokat szándékosan távol kell tartani a billentyűzettől, de megéri, mert így a néző egy igazi nagy és tiszta élményt kaphat, ami gyakorlatilag semmihez sem hasonlítható, egyedül az igazi élményekhez. Képzeljünk el egy fiatal férfit, aki éles sziklákon bukdácsolva araszol előre, melyek alatt egy gleccser, sőt, valódi víz folyik, és a vízcsobogás hangja olyan erős, hogy a férfi, illetve fiatal srác, akinek naponta 5 liter vizet kellett volna innia az igénybevételnek megfelelően (ehelyett azonban napok óta egyetlen csepp vízhez sem jutott hozzá), most borzasztóan dühös és kétségbeesett, vadul próbál leásni a vízig, de nem sikerül neki. Ha erre a fiatalemberre gondolunk, nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen nagy élmények maradhatnak meg csak az övéi, közkinccsé kell tenni, és hálistennek, most a film révén valóban mindenki hozzájuthat ahhoz, ami edig csak az övé volt (meg aki olvasta a könyvét).

Jó film, mert nemcsak, hogy emléket állít egy legendás történetnek, nemcsak közkinccsé teszi egy kivételes, egy minden csodálatot és elismerést megérdemlő, egy emberfölötti megbocsátással bíró fiatalember életének legélesebb perceit, de közben még az akkori gondolatait is halljuk, és szinte pontosan azt látjuk, amit akkor látott. Igazi élmény, igazi élmény-átvitel.