keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
tartalom
Narco
Ezt Kapd Ki!
Elszabott Frigy
Anyd Napja
Fantasztikus Ngyes
Meztlbas Szerelem




  2005-08-29

Ezt Kapd Ki!
 DiG! 2004.

Rocksztárok belülről

Érdekes műfaja van a Dig!-nek: lehetne roadmovie, koncertfilm, de mégsem az, lehetne életrajzi dráma, aminek egyébként súrolja a határát, és hívhatnánk sima dokumentumfilmnek is, de akkor is jól mellélőnénk vele. Ez a film egy sajátos, egyedi műfajt művel, ami 7 évnyi zene-őrületet, koncertezést, betépést, klipkészítést és zeneírói kreativitást mutat be, dokumentum-stílusban, és teljesen igazian.



Jellemző, hogy szinte nulla zenei információval ültünk be a filmre, olyannyira, hogy a Brian Jonestown Massacre (továbbiakban: BJM) neve egyáltalán semmit sem mondott, a Dandy Warhols-tól pedig csak a reklámfilm útján elhíresült számát ismertük. Ez a helyzet aztán szépen megváltozott a film nézése alatt, úgy, hogy a végén már azzal az érzéssel keltünk fel a moziszékből, hogy behatóan ismerjük ezeket a srácokat, sőt, pontosan tudjuk, milyen az, ha valaki egy rocksztár. Utólag érdekes elképzelni, mi vette rá Ondi Timonert annak idején, hogy elkezdjen filmezni két zenekart, a két fő arcot (Anton Newcombe-t és Courtney Taylor-t), akik kitalálták és futatták a saját stílusukban az együttesüket, és egyáltalán hogyan ért rá, hogy a fontosabb pillanatokban ott legyen, és lefilmezze a BJM és a DW betépett hétköznapjait, zűrös koncertjeit, botrányait, vagyis majdnem mindent, ami akkoriban történt velük. Mindenesetre jó ötletnek bizonyult a projekt, mert bár nem pont ilyen stílusú filmre számítottunk (egy sima koncertfilmet vártunk, valljuk be őszintén), a hatás nem maradt el, és egy rendes élményt kaptunk.

A dokumentumfilmes hangulat meghatározó, de valahogy annál sokkal barátibb a légkör: Newcombe és a konkurens "banda" vezetője, Taylor folyamatosan bevonja a rendező-riporter-operatőr Timonert az aktuális történésekbe, és ettől az az érzésünk, mintha személyesen nekünk intéznék a gondolataikat, mondataikat. Először Anton Newcombe a főszereplő, a 90-es évek végén egy túlérzékeny szépfiút látunk, aki őrült tehetséges, és jó számokat ír, de az a heppje, hogy nem akarja eladni magát a nagy lemezkiadóknak, és szuverén művész akar maradni mindenáron. Ez a "mindenár" különbözteti meg többek közt Taylortól, és annak csapatától, akiknek szinte minden "bejön", szemben Newcombe együttesének, a BJM sorozatos balszerencséjével.

Mindkét zenekart elkapják a rendőrök, hogy drogok vannak a turné-autójukban, de míg a Dandy Warhols-ék végül megtarthatták a füvet, és 4 DW-póló árát kellett csak kifizetniük büntetésként, a BJM Newcomb-ja hiába izmoskodik és tagad, az első mozdulatával, amikor kinyitja a kocsiajtót, egy halom "cucc" esik ki az ajtórekeszből, és csak óvadékkal tud másnap kikerülni a börtönből. Ahogy a Dandy Warhols egyik gitárosa megfogalmazta, az egyik zenekarnak szerencséje van, a másiknak meg nincs. Ennyi.

Nem lehet azt mondani, hogy nem zajlanak rendes tempóban az események, pedig elvileg a turnék-koncertek-lemezfelvételek körében mozgunk, de ettől még csöppet sem kiszámíthatóak a történések. Miután elég jól képbe kerültünk Newcombe személyiségét illetően, elindul a zenekarok "párhuzamos életrajza", ami több, mint érdekes. A legjobb az, hogy látjuk, valóban bírják egymást a két csapat tagjai: Taylor és társai időről-időre kijelentik, mennyire tehetségesnek tartják Newcombe-ot, és hogy mennyire jó srácok a BJM-esek, bár egy idő után azt is hozzáteszik, hogy Newcombe valószínűleg nem komplett, sőt, a DW-lánytag szerint biztosan meg akarja őket ölni.

A kölcsönös szimpátia jegyében sokszor koncerteznek együtt, majd együtt buliznak, a DW a BJM-esek "másnapos pecójában" készíti el a legeredetibb klipjét, stb, majd megint szétválnak, és mi látjuk, hogyan megy felfelé, vagy éppen lefelé a két együttes sikervonala. A nagy különbségek szinte mindig Newcombe személyiségéből adódnak, ő az, aki minden ismerőse szerint szinte tudatosan rontja el a dolgokat maga körül, aki mintha meg akarná akadályozni, hogy igazán befusson a zenekara, és hogy ők is élhessék a gondtalan rockcsapatok életét. Közben persze mi is értjük, mennyire sérülhet egy művészi kreativitás, ha folyamatosan " a nagy" lemezstúdióknak kell megfelelni, és hogy Newcombe maga a '90-es évek szabad művésze, aki ha akar, szó szerint fejberúg egy bunkót a közönségből, ha akar, botrányt csinál a koncertjeiből, két dal között kirúg egy tagot, beszól bárkinek, és még a saját ügynökét (egy kedves mackópajtást) is kikészíti.

Akár bírja valaki ezeket a zenekarokat, akár nem, mindenképp nagyon érdekes végigkövetni 7 év eseményeit, amik velük történtek, a kapcsolatukat, ami a kölcsönös és alapvető szimpátia, illetve az egymásra való féltékenykedés-fúrás, és miegymás között szóródik, a zenei útkeresésüket, a különböző stílusukat, és a közös piálásban-drogozásban való időnkénti feloldódásukat. (De ne feledjük, ahogy Mr. Gerison mondja, A drogok rosszak, értem?).

Nagyon jó effekt az alkotó Timoner részéről, hogy egyrészt végig a háttérben marad, de közben remekül tesz fel kérdéseket, és mindig rátapint a lényegre, másrészt nem iktat be az együttesek, és közénk, nézők közé egy plusz falat, hanem a közvetlen, élményszerű befogadásra voksol, ami ennél a speciális műfajú filmnél külön jól veszik ki magát.

Nem számít, hogy a néző mennyire van képben a két csapatot illetően, mármint a film előtt, közben élvezni fogja, amit lát, de nemcsak élvezni, hanem érteni is, mert ez a film alapdolgokról szól a zene, a művészet, a fiatalság, a kreativitás, a rocksztár-életmód, és a barátság témakörében. Fontos dolgokról, közvetlenül, egy-az-egyben stílusban, ahogy az kell. Ezért szeretjük.

-lido-
2005-08-29
 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7