Bin-Jip - Lopakodó Lelkek

Ez a film mindent tud, amit egy művészfilmnek tudnia kell - legalábbis az elején. Kellemes Eric Satie-jellegű zene, egy egzotikus (koreai) srác, aki hatalmas BMW mocival közlekedik, egzotikus (vélhetően koreai) környezetben szórólapokat ragasztgat házak, lakások kilincseire. Végre hátradőlhetünk, és azt mondhatjuk, jöjjön, aminek jönnie kell, biztosan nagyon kellemes film lesz, mintha egy őszi Titanic fesztivál-vetítésen lennénk, valami kora délutáni időpontban.

A srác azzal foglalkozik, hogy mások házába betör, és belakja magát arra az időre, amíg azok nincsenek otthon. Ezen kívül nem csinál semmit. Ja, és nem is igazán beszél. Azt, hogy valakik nincsenek otthon, onnan tudja meg, hogy a kilincsre ragasztott szórólap még mindig ott van (figyelem, erre érdemes ügyelni, ha van szomszédod, mindig szedd le a szórólapokat a kilincséről, különben esetleg betörnek hozzá). Végignézzük néhány pecózását, és az az igazság, hogy már itt adódik némi előjele annak, hogy a film végül mégsem lesz az igazi - sőt.

A srác egy izgalmas tarzani, neo-primitív életformára rendezkedett be, eszik, mos, és megöntözi a virágokat - ennyi. A másik része a tevékenységének pedig az, hogy lefényképezi magát ezekben a házakban, általában a tulajdonosok fényképei előtt - ami már nem igazán egyeztethető össze az előző neo-primitív berendezkedéssel. Ha ugyanis csak enne, tisztálkodna, kimosná a ruháit, és mielőtt lekopik, kitakarítana, akkor azt mondhatnánk, hogy csak a mások által meghagyott maradékból él, csak a ki nem használt kapacitását aknázza ki mások egzisztenciájának, amire akár azt is lehetne mondani, hogy 'semmi személyes'. Így azonban, hogy lefotózza magát a háziak képei előtt, ennek a személytelen pecó-használatnak egyből elvész a varázsa. Azt a tényt már ne is említsük, hogy ha ilyen motora, ruhái, fényképezője van, és közben egyetlen percet sem dolgozik, akkor (bár nekünk ezt nem mutatják), az 'é egyenlő emszer cénégyzet' alapján biztos, hogy már lopott is.

Mindenesetre nem vagyunk szőrszál-hasogatóak, és ami azt a rossz előjelet illeti, az valami más. Az van, hogy a néma srác pecózásai során csinálni szokott még egy dolgot, nevezetesen, hogy kiszúr magának valamit, ami nem működik, és jól megjavítja, legyen az egy óra, egy hifi vagy egy pisztoly. Mármost az első alkalommal egy pisztolyt javít meg, egy légpisztolyt, ami egy lufit simán szétlő. Aztán hazajön a család, és látjuk, hogy a két éves kisgyerek az anyjára fogja a pisztolyt, amiről senki sem tudja, hogy meg van javítva, és rövid gondolkodás után arcon lövi az anyját. Na, ez az, amit nem értünk, ez valami poén akart lenni?

A srác tehát úgy él, mint egy csótány, ahogy azt David Attenborough filmjeiben szemügyre vehettük - lopakodó üzemmódban. Ha az ember ébren van, a csótány elbújik, ha alszik, előjön. Ha kinyitja a hűtőt, és elmozdítja a sajtot, nem is sejti, hogy pár centire a kezétől 1 m/sec sebességgel ott iszkolt arrébb egy csótány - pont úgy, hogy az ember ne lássa. Ezt műveli tehát a srác - de a film egy érdekes fordulatot vesz. Az egyik házban a lakó odabent van, egy megvert, feldagadt arcú 40-es ex-fotómodell, aki úgy dönt, hogy a sráchoz képest fog lopakodni, tehát napokon keresztül úgy él, hogy a lopakodó srác nem is sejti, hogy a nő is ott van. Ez tényleg egy fantáziadús fordulat - kár, hogy a film ezzel el is érte a csúcspontját, és innentől már csak lejt a vége felé.

A történet fordulatainak méltatását innentől kezdve hanyagolnunk kell, mert sajna, nincs már belőlük túl sok. Az egész film leginkább egy 5-10 oldalas novellára emlékeztet, ami még ha baromi jól is van kitalálva, megírva, akkor sem lesz belőle egy másfélórás film.

A fordulatok helyett inkább figyeljünk fel a film egy fura motívumára - a golfra. Már a film legelején is golfozást látunk - egyébként egy meglehetősen költői, sőt, majdnem szürreális beállításban. Egy szép (legalábbis szépséget szimbolizáló) szobrot látunk, meg valami szúnyogháló-szerűséget, amibe pár másodpercenként becsapódik egy golflabda. Ekkor természetesen még a leghalványabb fogalmunk sem lehet, hogy honnan jön, és hova tart ez a golf-vonal. Visszatekintve már-már úgy tűnik, hogy ez a golf-motívum a film kellős közepe, másrészt egy jelenetből az is kiderül, hogy nem máshonnan jön, mint a Nagyítás c. film híres tenisz-jelenetéből, ahol labda nélkül teniszeztek, és ezt az akkori kritikusok nagyon csípték. Idáig ez a golf-motívum még rendben is volna, de sajnos, többről van szó. Amikor a srác megszökteti a lányt, aki a film 90%-át tekintve ugyancsak néma üzemmódban működik, a durváskodó férjével úgy bánik el, hogy golfütőjével tiszta erejével megüti a labdát, ami teljes erővel becsapódik a férj testébe. Eléggé szadista dolog - de hát egy művészfilmbe (is) belefér ennyi. Azt azonban már kevésbé értjük, hogy a srácnak honnan jön ez a golf-hobbija, és hogy a továbbiakban miért gyakorol folyton úgy, hogy a golflabda egy fa köré tekert drótra van kötve - nehogy elrepüljön. Még kevésbé értjük, hogy a némán viselkedő nő miért akar mindig a labda elé állni - még akkor is, ha az a fához van kötve - egyfajta orosz golf-rulett akar ez lenni? És azt sem értjük, hogy miért kell aztán egyszer a labdának tényleg elszabadulnia, és halálra zúznia egy ártatlan nő koponyáját egy autóban. Oké, hogy a srác utána sír (némán), ennek akkor sincs semmi értelme. Az, hogy a továbbiakban még két esetben kínoznak embert becsapódó golflabdákkal, már nem is említjük, elég ennyi is ahhoz, hogy látni lehessen, ezt a golf-vonalat kicsikét túlzásba vitték.

A film jó hangulatú, de nincs sok története, ráadásul az a kevéske is eléggé el van rontva - a közhelyes irányba való tereléssel. Belegondolni is hátborzongató, micsoda film lehetett volna ebből, ha a srác és a modellnő találkozása után (ahonnan a film írója és rendezője kifulladt) például Jim Jarmusch írta és rendezte volna a filmet. Így azonban marad a néhány oldalas novellára való, nem túl magas minőségű tartalom - 90 percben.