Broken Flowers - Hervadó Virágok

Jarmusch nagyon jó arc, ez tény, filmes pályáját 2 olyan filmmel indította (Florida, Paradicsom és Törvénytől Sújtva), amik külön-külön is tökéletes filmek, de együtt, egymás után szépen beírták magukat a kultfilmek sorába. A későbbi filmjei (Éjszaka a Földön, Mystery Train, Szellemkutya, stb..) is tartották magukat az egyedi Jarmusch-stílushoz (kimért tempójú, több szálon futó cselekmény, életközeli karakterek, akiket érdekes motívumok kapcsolnak össze), és persze eléggé jók is voltak.



A Broken Flowers hál istennek szintén a jól ismert Jarmusch-stílust képviseli: lassú, de közben cselekménydús, nagyon pontosan és árnyaltan megírt szereplők mozognak benne, akkor is zajlanak a történések, amikor meg sem mozdulnak a karakterek, vagy ki sem nyitják a szájukat, kifejező zene megy alatta, és a végén úgy érezzük, hogy egy kirándulást tettünk a hétköznapi Amerika világában.

A főszereplő ezúttal Bill Murray, akit nem igazán nevezhetünk Jarmusch-színésznek, bár a 2003-as Kávé és Cigarettában felbukkant már egyszer. Murray-t a mostani formájában a Coppola-lány fedezte fel az Elveszett Jelentés c. 2003-as filmjében. Bár úgy tudjuk, Jarmusch még azelőtt tárgyalt Murray-vel egy leendő közös filmről, azért nem hagyhatjuk szó nélkül a tényt, hogy Murray szinte egy-az-egyben olyan karaktert játszott a Broken Flowers-ben, mint ezelőtt az Elveszett Jelentésben. Ez a szereplő egy 40-es, vagy inkább 50-es férfi, aki kissé bezárkózva, kissé fásultan éli az életét, pörgeti egyik napot a másik után, és közben nem gondolkodik el azon, mi baja van magával és a világával, csak érzi, hogy valami nem stimmel.

Az Elveszett Jelentésben Scarlett Johansson-nal való megismerkedése zökkenti ki ebből a szürke, és érzelmileg elfáradt hétköznapokból, a Broken Flowers-ben pedig egy rózsaszínű levél. A levél arról értesíti hősünket, Don Johnston-t (a film szinte minden adódó helyzetben kihasználja a Miami Vice szereplőjével való név-hasonlóságból eredő humorforrást, ami nagyon jó), hogy van egy 19 év körüli fia, akiről eddig nem tudott, és aki a közeljövőben meg fogja látogatni őt. A levélíró nem fedi fel magát, úgyhogy Johnston-nak fogalma sincs, melyik 20 évvel ezelőtti (volt) barátnője eshetett teherbe, és ki lehet az anyja az ő állítólagos fiának. Bár kíváncsi lenne a fiúra és az anyára is, csakis a magánnyomozó barátja, Winston (Jeffrey Wright) hosszas unszolására szánja el magát az útra, vagyis arra, hogy megkeresse a levélírót. Elindul, és ezzel kezdetét veszi az utazás, aminek során úgy érezzük, mintha Bill Murray-vel együtt ülnénk a kocsijában, és együtt látogatnánk meg múltunk fontos szereplőit, sőt, mintha mi is ugyanazt éreznénk, mint a szótlan, vagy nagyon keveset beszélő Bill Murray.

Fantasztikus ez az utazás, nem a szó eredeti értelmében, hanem abban, ahogy a kevés látható történés mögött több világ is előbukkan, a néhány mondatos párbeszédekből és rövid gesztusokból egészen tisztán kirajzolódnak Don volt barátnőinek az élete, és a zárkózott Dont is egyre szűkülő koncentrikus körökben kezdjük megismerni. Ebben sokat segít Bill Murray majdnem rezzenéstelen arca, remek mély hangja, és a neki írt nagyon kifejező mondatok, a hangulatot meghatározó és mederbe terelő zene (az alapot Mulatu Astatke csúcs számai adják), illetve a nagyon jó színésznők, akik körülveszik Bill Murray-t.

Az első volt barátnőt Sharon Stone alakítja, teljesen hibátlanul. Nyoma sincs rajta a "Sharon Stone visszatért a filmvászonra"-féle sztárolásnak, Jarmusch elérte nála, hogy letisztultan csak az legyen, akit eljátszik - egy magányos, kedves, és bombázó szőke nő, aki a tini lányával vetélkedik a férfiak figyelméért. A második barátnőt a Sírhant Művek mamájaként is ismerhető Frances Colroy játssza, a férjét pedig Christopher McDonald (a Thelma és Louise borzasztó férj karaktere), mindketten hátborzongatóan hihetően. Őket látva, Dont és minket, nézőket egyszerre csap meg a szörnyű felismerés, hogy tényleg léteznek ilyen emberek, és főként, hogy vannak olyanok, akik így, ilyen borzasztó lelki terrorban is tudnak élni. A hideglelős Dora-epizód után az állat-kommunikátor Jessica Lange (Carmen) következik, akinek az életében szintén volt egy nagy törés, csak az nem biztos, hogy ez éppen Donhoz kötődik-e. Lange titokzatosan és izgalmasan játszik, sőt, még Chloe Sevigny is érdekes az idegesítő asszisztenslány szerepében, így ez az epizód sem múlik el bennünk nyomtalanul. Ekkorra már régen felvettük ennek a fura road-movie-nak a ritmusát, a kifejező zenei aláfestéssel együtt olyan érzésünk van, mintha szuper-érzékeny bemutatkozásokon vennénk részt, ahol a mi személyiségünk háttérben marad, míg mások felvillantják előttünk lelkük legmélyebb zugait is.

A negyedik barátnőt a gyönyörű Tilda Swinton játssza (Orlando, Constantine, Az Ítélet), aki mindig angyali szőke, vagy világosbarna hajjal, és sápadt arccal szokott megjelenni a filmjeiben (nem véletlenül volt ő Gábriel a Constantine-ban), és ezért volt nagyon hatásos, ahogy itt hosszú fekete hajjal bukkant fel. Tilda Swinton az egyik legtehetségesebb színésznő, aki valaha filmekben játszott, és bár itt nem volt túl nagy szerepe, azt azért emlékezetesen oldotta meg.

Érdekes, hogy bár egy rendes cselekmény halad a megoldása felé, mi, nézők nem drukkolunk, hogy mihamarabb elérjünk a megoldáshoz, végkifejlethez, vagyis effektíve Don fiának a mamájához, hiszen ez az út, amit közösen teszünk meg a főszereplőnkkel, sokkal érdekesebb, mint maga a végcél.

Ha meg akarnánk fogalmazni, mi jellemző Jarmusch filmjeire, akkor azt mondanánk, hogy valamiféle intelligens visszafogottság, amiből váratlanul nagy dolgok nőhetnek ki. Ebben a filmben is olyan apró humorok vannak, amik mellett akár el is mehetnénk, mert alig vesszük észre őket, de nagy kár lenne értük, mert ettől is lesz olyan különleges hangulatú a film. Apró humorok, és kicsi drámai jelek, amik mögött egész emberi sorsok villannak fel, miközben ennek a filmnek nem feladata ezek kibontása. Egy lelki road-movie, ami minden résztvevőnek jelent valamit, kezdve Don Johnstonnal, a volt barátnőkkel, és folytatva velünk, a nézőkkel. Az utazás végén, amit a remek mellékszereplő Winston erőltetett, mindenki kicsit másképp látja az életét, és a világát, mint azelőtt. Nem történtek kézzel foghatóan nagy események, csak annyi, hogy Jarmusch ismét készített egy érzékeny és jó filmet, amit 10 év múlva is olyan lelkesedéssel fogunk újra megnézni, mint most a 84-es Florida, Paradicsomot.