Good Night, and Good Luck.

A legújabbkori amerikai történelem egy fontos részletét feldolgozni, kb. erre vállalkozott George Clooney, és csapata. A Joseph McCarthy republikánus szenátorhoz köthető McCarthyzmus 1950 és 54 között egy sötét időszaka a hidegháborús Egyesült Államoknak. A wisconsin-i szenátor egy kommunista-ellenes kampányt kreált, ami arról szólt, hogy híresztelések, pletykák, vagy gyenge bizonyítékok alapján szinte bárkit, bármelyik amerikai állampolgárt megvádolhattak kommunista kötődéssel, beidézhették egy bizottság elé, és ott bizonyítékok hiányában is elítélhették. Emberek százainak tették így tönkre az életét, csak Hollywood-ban kb. 300 művész (színész, író, rendező) került egy nem-nyilvános feketelistára, ők évekig nem kaptak munkát, kirúgták őket az állásukból, és többen ezután Európába kényszerültek emigrálni.

Az akkori amerikai média néhány képviselője vette a bátorságot, és szembeszállt ezzel a "boszorkány-üldözéssel", többek közt George Seldes és I.F.Stone újságírók, vagy Herb Block, és Daniel Fitzpatrick karikaturisták. Ebbe a sorba illeszkedik Edward R. Murrow televíziós újságíró, tv-bemondó is, aki a CBS tv-s stábjával együtt 1954 márciusában a "See It Now" c. műsorában leleplezte McCarthy szenátor módszereit. A film erről szól, Murrow-ról, a CBS-beli kollégáiról, Fred Friendly nevű producer barátjáról, illetve arról a légkörről, amiben kialakulhatott az azóta is mintául szolgáló objektív, tényfeltáró újságírás, illetve televíziózás. George Clooney társ-forgatókönyvíró, rendező olyan finom eszközökkel idézte fel ezt a kort, és mutatta be az akkori CBS-t, a csatorna munkás hétköznapjait, és a kivételes pillanatait, ami egy csúcsteljesítmény. Onnan tudjuk, mennyire élvezetes ezt a filmet nézni, hogy egyrészt minden másodpercben leköti a figyelmünket, másrészt pedig, amikor vége van, meg vagyunk róla győződve, hogy tévedés történt, mert még csak úgy a 30-ik percénél járhat a film.

Az első percektől kezdve teljesen természetesnek tűnik, hogy fekete-fehér a film, mintha másképp nem is készülhetett volna el, annyira sokat tesz ez hozzá a hangulatához, és a korhű feldolgozáshoz. Nem tudjuk, hogyan, de percek alatt belehelyezkedünk a filmbe, szinte még be sem indult a cselekmény, mi máris úgy érezzük, mintha az ötvenes évekbeli CBS stúdiójában nőttünk volna fel. Ez az igazi rendező teljesítmény, egy olyan külön világot létrehozni, ami valamiképp ismerős a nézők számára, aminek kimondatlanok a játékszabályai, de mi belülről érezzük, miről szól.

Clooney csodásan építette fel ezt a sajátos hangulatot, és ebbe a világba minden szereplő remekül illeszkedik. David Strathairn, aki Murrow játssza, egyszerűen tökéletes a szerepében. Minden élő adást végig cigizik (a kor szokásának megfelelően, egyébként a filmben rajta kívül még rengeteg láncdohányos szerepel), kapcsolás előtt nagyon komolyan koncentrál, amúgy keveset beszél, és penge a humora. Ezekből az apró tulajdonságaiból egy olyan árnyalt kép áll össze, amitől nemcsak rokonszenvesnek, de (megint) ismerősnek is látjuk Murrow-t.

Nincs semmi olyan elem ebben a filmben, ami zavaró lenne, így például nincs meg benne az erőltetett visszaemlékezések "és akkor odafordultam Jimhez, és azt mondtam neki.."-féle vonala, ami a legtöbbször rosszul sül el. Nem szorul rá a film, hogy a főszereplők magánéletét is felvillantsa előttünk, nem kell ismernünk ahhoz Fred Friendly, vagy Murrow feleségét, hogy tudjuk, milyen emberek ők ketten, elég az, hogy látjuk őket munka közben. A CBS-en belüli stáb-hangulatot is tökéletesen mutatja be a film, bár nincsenek direktben kiemelve Murrow munkatársai (kivéve Robert Downey Jr.-t és Patricia Clarkson-t), mégis pontos képet kapunk róluk is, ahogy az kell.

Finom eszközök, low-key (kb. visszafogott, de nagyon elit) stílus, és fantasztikus képi világ, amit leginkább Robert Elswit operatőrnek köszönhetünk. Mindössze egy kis elemmel közelíti hozzánk a film a főszereplő karaktereket, azt látjuk, hogy a "See It Now" élő adásai előtt Fred Friendly (aki Murrow jóbarátja is volt, nemcsak kollégája) ott ül takarásban Murrow lábánál, és ő számol vissza, majd a kapcsolás kezdetekor egy tollal ütögeti meg Murrow lábát. Ez egy kedves mozdulat, ami szokássá vált "náluk", és amit ismét olyan elegánsan építettek be a filmbe, hogy ne tűnjön nosztalgikusnak, vagy visszaemlékezőnek, hanem csak annak, ami, egy CBS-es, baráti rutinnak.

Jellemző Clooney-ra, hogy rendezőként, alkotóként eszébe sem jutott magára osztani a főszerepet, inkább felszedett pár kilót, és Fred Friendly-ként maradt a második vonalban.

Minden egyes percét élvezzük a filmnek, aminek, bár egy "komoly" történetről van szó, kifejezetten jó a humora. A McCarthy-ról szóló jelenetekhez archív felvételeket használtak a szenátorról, és jellemző, hogy a tesztvetítéseken az amerikai tesztközönség azt hitte, hogy egy színész játssza McCarthy-t, és úgy találták, kissé túljátssza a szerepét.

Ahhoz képest, hogy Clooney első rendezését, az Egy Veszedelmes Elme Vallomásai-t nem igazán bírtuk, ebben a filmben még keresve sem találhatnánk hibát, annyira jól sikerült. Talán nem véletlen, hogy a kritikusok nagy része is odavan érte, és egy csomó díjat, illetve 6 Oscar-jelölést is begyűjtött a film magának. Az is sokatmondó tény, hogy mindössze 7 és fél millió dollárból készült (az előző Clooney-film 29 millióból), és eddig már több, mint 35 millió dollár bevételt termelt. Nemcsak művészi film, hanem még elég érdekes is (elég) sok mozinéző számára.

A rengeteg pozitívumához még hozzátartozik a film remekül megkomponált trailere is: az ember annyiszor borzong meg, ahányszor csak megnézi, túlzás nélkül.

Mindenki büszke lehet a munkájára, aki részt vett ebben a filmben, mert ilyen visszafogott eszközökkel egy ennyire jó filmet létrehozni, nem mindennapi dolog. Olyan filmben a Good Night, mint könyvben David Halberstam Mert Övék a Hatalom (The Powers That Be) c. könyve, ami mellesleg szintén az amerikai média világáról szól. Mindkettő csúcs alkotás, amit nem elég egyszer látni/olvasni, mert alighogy befejezed, már alig várod, hogy újra az elején legyél.