Halász Péter

Úgy, hát elérkezett ez a nagy nap is. Halász Péter hamarosan visszautazik. Mindig lehetett tudni, hogy egyszer erre is sor kerül majd, de most, hogy ez ténylegesen megtörténik, felkavaró érzés, és az ember igyekszik a lehető legjobban nyitva tartani a szemét, hogy a lehető legjobban lássa, amint ez megtörténik. Mint egy ritka és kedves növény virágzása.



Az egész roppant egyszerű, Budapest, február eleje, 2006, a város a szokásos módon szürke és kedves egyszerre, koszos falak, tiszta arcok, hűvös idő, némi napsütéssel. Az elhasználtság, és a még-meg-sem-történtség fanyar humorú keveréke. Ha csak egyet sétálhatnánk ma délelőtt, vajon merre volna jó menni? Mindegy, ez most a 47-es villamos, annak is a középső kocsija, ami eszeveszetten rázkódik. Az utazó emberek arcát nézve azt érezni, meg lehet bennük bízni, rájuk lehet bízni az időt, az életet, amely természetszerűen megy majd tovább, akár nélkülünk is. Egy éles kanyar a hídnál, ráfordulunk a célegyenesbe, ez kicsit hamar jött -suhan át fejünkben a gondolat -, de annál mohóbban bámulunk kifelé a karcos ablaküvegen keresztül, hogy minél többet lássunk.

Az ember mindig úgy érzi, hogy a dolgok még épp, hogy csak most kezdődnek, és így megdöbbentő, amikor valaminek mégis a végére ér. Egy pillanatra most olyan érzés, ahogy a hídon vágtatunk keresztül, mintha ez egy másik délelőtt lenne. Tegnap nagyon jó kis este volt, szokás szerint a Tilos az Á-ban kötöttünk ki, csomóan voltak ott. Fura volt, hogy a tőled karnyújtásnyira álló alak, aki élénken dumcsizott Bozsik Yvette-tel, John Lurie, mármint azért volt fura, mert fel sem tűnt, hogy normálisan őt nem is szokás itt látni, annyira tökéletesen illeszkedett a hely és az emberek terébe.

A szokásos koncertek helyett tegnap egy színdarabot adtak a pincében, Halász Péter majdnem teljesen egyszemélyes darabját, Jackie Smith halála címmel. Érdekes, hogy napjainkban a színdarabokat tompított akusztikájú, matt fekete felületű színpadokon adják elő leginkább, hallani a szusszanásokat, a reccsenéseket, látni, ahogy a színészek lépe nyomán por száll fel, székeken ülnek a világításban, majd néha a hangképzés órákon elsajátított artikulált ordításban törnek ki, és közben mindenki azon futtathatja az agyát, amin csak akarja, akár a büfén is.



A Tilos az Á pincéjében eleve ott a bárpult, mármint annak egy eléggé kezdetleges formája, az emberek pedig, az összecsukható faszékeket leszámítva pont úgy helyezkedtek el, poharakkal a kezükben, mint egy klub-koncerten. A pince végében van a színpad, mint egy zsákutca, amiből nincs hátsó kijárat, így aki ott fellép, nyugodtan érezheti magát sarokba szorítva. Körülbelül miféle színházi élményre számíthat az ember, ha ide lemegy? Talán valami a közönséggel összenevetős, a valódi színpadokon megvalósult darabokhoz képest egy sokkal inkább szórakoztató jellegű előadásra - mintha szegény ember vízzel főzne. Ehelyett amit kaptunk, nyers színészet és nyers színdarab. Úgy látszik, aki úriember, mindenütt az, aki színész, a kellékek teljes hiánya mellett, egy kocsma deszkáin is egyszemélyben elő tud adni, illetve létre tud hozni egy egész színdarabot - a teljesség maximális élményével. Később, az esti szórakozás kiteljesedése idején furcsa volt arra gondolni, hogy pár órája mi történt odalent, hiszen minden pont ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik koncert után, kivéve az arcokat. Csodás este volt, bár Jackie Smith, ahogy a darab címe ígérte, tényleg meghalt.

Vajon hogy nézhet ki ilyenkor a Margitsziget? Mindegy, most nincs rá idő. A Vörösmarty moziban ma 50% kedvezmény van. Tavaly nyáron néhány pálmát ültettek a Kálvin téren, furcsa lehetett számukra, akik biztos nem is beszélik az itteni nyelvet, szerencsére azonban többen éreztek így egyszerre, vagyis volt társaságuk. Most, hogy hideg van, alaposan beburkolták őket, sőt, a végén még egy aprócska tetőt is kapott mindegyik vendég, mert félő volt, hogy a hó, vagy az eső esetleg rájuk fagy, így azonban már elvesztették pálma jellegüket, és úgy néznek ki, mint a köztéri lámpák, vagy valamiféle utcai bútorok. Furcsa érzés lehet nekik odabent, a burkolat alatt. Vajon honvágyuk van?

A villamos csörtetése lelassul, és átmegy valami mesésen finom zenébe, Eric Satie Gnossiennes Nr.1, talán mert a maga módján nagyon hasonlít a Simon Mágus fő Bartók motívumára (román népi táncok / 3). Ha mostanában Halász Péterre gondolunk, mindig ez a zene jelenik meg egyből. Nagyon finom film a Simon Mágus, Halász Péter szerepe (bár nem a többiek rovására) egy különösen izgalmas vibráció forrása. Törékeny exhibicionizmus, szeretne mindent megkapni, amit csak lehet, közben meg megmosolyogja saját magát is, 1 Bentley - 20 Rolls Roys, csodálatos pillanatok ezek a magyar film vásznán.

Minden létező szögből érintőt húz a körhöz, mégsem sikerül belül kerülnie rajta, mert mindaz, amit csinál, csak emberi tudással elérhető teljesítmény. Edz, gyakorol, és egy másik dimenzióban élő mágussal próbál versenyezni. Hiú és humoros, kedves és mosolygós, elegáns és kicsinyes is, ő a szakma legjobbja, de érzi, hogy van valami a szakma határain túl is, és nagyon rossz neki, hogy nem juthat el oda.



Egy performance keretein belül el kell temetnie magát, olyan mélyre, és olyan hosszú időre, amennyire csak lehetséges. Olyan messzire kell eljutnia, amennyire ember csak eljuthat. A film két legvarázslatosabb momentuma, ahogyan a lány a végén elmosolyodik, illetve, ahogyan Halász Pétert a kísérlet után, hordágyon, kimerülten szállítják. Annyira tökéletes, ahogyan látszik rajta a kudarc, hogy nem nyert, a csalódottság, hogy többre nem képes, annak ellenére is, hogy jól tudja, ember ennél többre nem képes, nem lehet képes. A hajnali kékes fényben, a fotókamerák tüzében, a teljes kimerültség határán is összeszedi magát egy rövid nyilatkozat erejéig, hibátlan eleganciája felkavaró élmény.

Egy néhány perces utazásról van csupán szó. Jobbra a Múzeum cukrászda látható, pár hét múlva biztosan kirakják majd a teraszt, ahogy szokták, régebben eléggé jó hely volt, különösen azért, mert nonstop, és nem túl drága. A kirakatüvege mögött látszik, hogy két lány beszélget, nyilván teáznak, sütiznek, tetejébe az élménynek besüt a nap is. Egy város valami olyan dolog, amiről félreértésből valahogy mindenki állóképeket készít, pedig folyamatos változásban van, mint bármely patak vize. Az emberek az utcán, a plakátok, az autókban suhanó fejek, a napfény és a levegő is egy folyamatos mozgás és átrendeződés pillanatnyi állapotát rajzolják ki az adott pillanatban. E mozgás alatt is természetesen Eric Satie-t lehet hallani, ezúttal a 4. Gnossiennes-t.

Az, hogy éppen most kik élnek ott, kik lakják a várost, nem is annyira láthatóan nyilvánul meg, mint inkább az általános érzet szintjén. Mint ahogyan a mágnesességnek is megvan a maga hatása az élő szervezetekre, valamely szellem kisugárzása ugyanígy átrendezheti részecskéinket, és így utána más érzés lesz ugyanabban a városban élni, lakni, mozogni. Néhány perc telt el csupán, de máris beesteledett. Elhagytuk az Astoriát, és ez már a Deák tér, a végállomás. Balra, egy villanásnyi időre láthattuk még a Merlin egy reklám kék neonfénye által megvilágított kis utcáját, majd az épület teljes frontját. A sors iróniája, hogy most sokkal több látszik belőle, ahogy elkezdték lehámozni róla a város egy régi rétegét, kár, hogy a következő réteg már ő maga lesz. Biztosan lehet tudni, hogy lesz majd olyan időpont is, amelyikben ez az egész tér teljesen másképp fog kinézni. Ugyanúgy lesznek hétfők, és például csütörtökök akkor is, de az egész más lesz, hiszen mindig más.

Az Andrássy út így, este olyan, mint egy reptéri felszállópálya, ahogyan gyorsulunk, egyre inkább elmosódnak a kirakatok, az emberek, és igaziból már nem is látjuk őket, csak érezzük, mint valami puha sövény utunkat kísérő simogatását. Kicsit tényleg hideg van. A fényárban úszó koripályán jó kis zene szól - a refrénje az, hogy "say hello", ami agyunkba óhatatlanul úgy csapódik be, hogy "say goodbye". A Műcsarnok kerítésén kézzel írt papírcetli hirdeti: "Halász Péter 22 h".

A Műcsarnok komor, hatalmas és ünnepélyes, most derül csak ki, hogy ez egy templom. Messziről látni, ahogy az emberek pontban este 10-kor úgy özönlenek befelé, mintha valami szívná őket, mintha, bár nem késtek, mégis sietve érkeznének egy fontos randevúra. A lépcsőn fölfelé meggyorsulnak a lépteik, és mintha siklanának, úgy nyeli el őket a szentély.

Odabent, az épület legmélyén, a hely epicentrumában Halász Péter fogadja őket, szemben mindenkivel, pont, mint egy színpadon, kezében mikrofon. Elmondja, hogy beteg, és hogy nagyon precízen prognosztizálható, hogy hamarosan meg fog halni. Elmondta, milyen hatást tett rá, amikor az orvosa először mondta neki, hogy ez lesz, és elmondta, hogy ha már rendelkezik egy ilyen betegséggel, arra gondolt, hogy még lehet vele valamit kezdeni, és ez ennek az estének a történése.

Azt lehetett hinni, hogy egy nagyon kemény, végsőkig radikális performance-ot láthatunk majd. Azt lehetett talán hinni, hogy nagyon kemény lesz, és megrázó, amint valaki még a halál torkában is "játszik", de ehelyett valami teljesen más történt. A világ legbarátságosabb spirituális vendégsége zajlott le, mely során akik közel álltak hozzá, kollektíve meglátogathatták, egy együttlét, egy szeánsz erejéig. Együtt élvezte a műsort az egybegyűltekkel, bár végig valamiféle vonal másik oldalán. Szó sem volt játékról. Kedves, csöndes és szelíd barátkozás volt ez a többiekkel, az új körülményekkel. Nem volt semmiféle előadás, csak érdeklődő nézés.

Halász Péter most a kamerák, a közönség művészetnek szóló mohó figyelme, a csodálat, az utókor csodás tükre, gyémántpalotája helyett most egy egészen más pontot vett célba, és oda ugrott, védőháló nélkül, az abszolút bizalom jegyében. Halász Péter most mint saját maga, "as himself" bízta rá magát mindazokra, akik szeretik. Az összes teatralitás is mindössze annyi volt, hogy elszívott mindenki jelenlétében még egy szál cigit, bár ez is száz százalékig befelé irányult. Szólt barátjának, Vajdai Vilmosnak, aki mint annyiszor, most is a háttérben asszisztált neki, hogy most a Stevie Wonder-számot játssza le. Gangsta's Paradise a címe, és úgy kezdődik, hogy "Amint a halál árnyékának völgyén haladok keresztül, az életemre tekintek, és látom, hogy nincs tovább...". Elszívta a cigijét, otthagyta maga után a füstöt, majd néhány másodperc erejéig végignézett az egybegyűlteken, és tenyérfejjel kifelé, a rá jellemző módon, nemesen búcsút intett, és távozott.

Szerettem volna valahogy elmondani neki, hogy sajnálom, hogy nem ismerhettem őt személyesen, nagy művésznek tartom, és nagyon jó embernek, nagyon jó volt őt látni mindig, és kívánom, hogy legyen erős - mindenki helyett.

Néhány nap, és ott fog ülni a reptéren. Talán kávét iszik majd, talán csak úgy nézelődik. Talán jó idő lesz. A belváros felett elsuhanó sok gép közül az egyik talán az övé lesz. Aztán egy szép napon, talán tavasszal, sok-sok ember lelke mélyén egy nagy erejű mosolygás indul, amely végül roppant erővel tör a felszínre, mint a lány arcán, a Simon Mágus végén, és mindent elborít.