Az Ördög Prada-t Visel
The Devil Wears Prada 2006.
Az egyéniség szabaddá tesz
A Prada alapjáraton egy ismert márka a divatot valamennyire is követők körében, de ezentúl ez az első olyan divatcég, ami egy egész filmet megihletett. Nem elég, hogy szinte az összes amerikai filmben Prada cipőt vagy táskát azonosítanak be egymáson a szereplők (pl. a Doktor Szöszi-ben), de most ehhez még megkapta a cég a legjobb reklámot - egy Hollywood-i film címszereplője lett.
A Prada-n kívül még akad
egy-két főhős, úgy mint Meryl Streep, alias Miranda, egy nagymenő divatmagazin főszerkesztőnője, illetve a romantikus tinilányok prototípusa, Anne Hatheway, aki most a Miranda nevű karakter második asszisztensét, Andy-t játssza. Bár a történet nem túl csavaros, és menet közben egészen jól kitalálhatóak a fordulatai, azért egészen jól működik végig, mert folyamatosan leköti a figyelmünket az, amit a vásznon látunk.
A film meglepően jó lett. Tényleg, hiszen nem dobunk élből hátast attól, ha egy film a divat világában játszódik, vagy, hogy egy nagy példányszámú divatmagazin szerkesztőségének belső dolgaiba enged betekintést, ha még leginkább a fikció szintjén is. Ezzel szemben persze ott van Meryl Streep, aki valóban csúcs színésznő, és bár mostanában nem mindegyik filmben kedveltük (A Mandzsúriai Jelölt, Első a Szerelem), azért mégis behunyt szemmel
beülnénk szívesen bármelyik filmjére.
Egyébként nem sokáig működnek a prekoncepcióink, mivel hamar kiderül, hogy itt a "kevesebb divat - több érzelem"- menet érvényesül, kevesebb belterjes divatinfó, és több olyan esemény, ami egy fiatal lány magáratalálásáról szól.
Ebből a szemszögből leginkább a szintén jól sikerült Sakáltanyára (Coyote Ugly) emlékeztet a film, amiben Piper Perabo (Violet) egy huszon-egykétéves lány, aki New York-ban próbál szerencsét, és egy beindult kocsmában lesz pultoscsaj, miközben a zenei pályáját igyekszik egyengetni, meglehetősen szégyenlős és visszafogott módon. Violet egy tapraesett és eredeti lány, aki sok gyűrődés után találja meg az igazi hangját - filmünkben hasonló történik Andy-vel, aki a történet elején úgy tűnik, már egy kész
személyiség, de aztán végigcsinál a Runway nevű magazinnál egy évet mint főszerkesztő-asszintens, és emiatt újra át kell rendeznie magában az elveit, gondolatait és az emberekhez fűződő viszonyát. Egy személyiség-fejlődéses filmmel álunk szemben, ami önmagában is egy kimeríthetetlen műfaj, amellett, hogy ez a motívum minden rendes filmben fel szokott bukkanni. Főhősnőnk más lesz a történet végén, mint amilyen az elején volt, és érdekes az az út, amit a két pont között megtesz.
Andy újságíró akar lenni, de úgy gondolja, jól mutatna az életrajzában, ha előtte egy ismert magazinnál dolgozna, asszinsztensként. Egy asszisztensnek mindenhol nehéz munkája van, hát még egy olyan magazinnál, ami nagy név a divatpiacon, és ezért a főszerekesztőnője megengedheti magának, hogy kiállhatatlan és undok követelőző legyen mindenkivel. Filmünk tulajdonképpen erről szól, majdnem teljes
egészében, arról, hogy Andy, az alapvetően másfajta beállítottságú lány hogyan bírkózik meg egy olyan kihívással, amihez nem kell aktivizálnia a tudását és személyiségét, elég, ha jól néz ki, és taplraesetten intézi a dolgokat.
Bár a Neveletlen hercegnő-sorozat után nem gondolnánk, de Anne Hatheway remekül játszik, kerüli a felesleges jókislányos sallangokat a mozdulataiban, és általában nem lesz egy életidegen baba belőle, illetve a karakteréből. Többek közt ennek is köszönhető, hogy még azok a klipszerű betétek sem unalmasak, amikben azt láthatjuk, hogyan mozog jobbnál jobb ruhákban a gyors divat-megvilágosodáson túlesett Andy New York utcáin.
A film egy 2003-as, azonos című regény alapján készült, amit egy most 29 éves lány írt az 1999-től 2000-ig tartó munkájáról, amit az amerikai Vogue magazin főszerkesztőjének, Anna Wintournak az asszisztenseként végzett. A könyvet a kritikusok nem annyira értékelték, de bestseller lett belőle.
Látható, hogy valóságos dolgok mentén íródott a forgatókönyv, bár ettől még simán elszabadulhatott volna
a sztori, hiszen egy hisztis New York-i főszerkesztőnőtől szinte akármilyen extrém akciót el tudunk képzelni. Nem szabadult el a forgatókönyv, viszont a Miranda karakter végül eléggé egysíkúra sikeredett. Az az egy jelenet, amiben egyszer smink nélkül, kiborulva látjuk őt, még nem árnyalja a képet, amit a folytonosan ismétlődő erőszakos mozdulataival keltett addig. (A táska és kabát-dobálását már az első jelenetekben nagyon unjuk.) Meryl Streep most is remek munkát végzett, mégis, itt is a kevesebb több lett volna, egy-két elhajlás a végletekig felfokozott karaktertől átérezhetőbbé tette volna Miranda helyzetét és a tettei mögött húzódó motivációkat.
Felbukkan a filmben régi kedvencünk, Stanley Tucci is, akit egy sor filmben szerethettünk meg, leginkább a Totál Káoszban (Big Trouble), a Montana c. bérgyilkosos filmben, a Levesben-ben, vagy az Amerika Kedvencei-ben. Tucci őstehetség a vígjátéki terepen, de egyébként bármilyen drámát is elvinne a vállán
, és például bérgyilkosnak is remek volt a Montana-ban. Tucci most egy meleg stylistot játszik, természetesen nagyon jól, bár neki is van egy-két mondata, és egy jelenete, amit kihagyhatott volna, vagy másképp oldhatott volna meg. Ha már a mellékszereplőknél tartunk, Andy barátai és pasija egészen furcsáknak tűnnek, csöppet sem természetesek, és ezért nem is hihető, hogy valódi figurák, akikhez Andy mindenáron ragaszkodik. (A pasija szakács, otthon mégis megégetett toastot készít vacsorára, a fiú barátja úgy viselkedik, mintha meleg lenne, de végül nem derül ki, hogy így van-e, a barátnőről pedig nem tudjuk meg, pontosan mit dolgozik, és miért szeretetreméltó).
Ezzel együtt egészen pozitív a mérleg, amit a Prada-film nyújt, mert tényleg meglepetésszerűen jól szórakozunk rajta, vagyis valami miatt rendben van a film, és ez a valami hangsúlyosan nem az, hogy elvileg a New York-i divatvilágról szól.
-lido-
2006-10-11
