Szabadság, Szerelem
Children of Glory 2006.
A Vajna-verzió
Ez a film roppant érdekes hatást tett ránk, egyrészt nagyon jó volt megnézni, és amikor kijöttünk a moziból, roppant mód a hatása alatt álltunk, másrészt pár órával később, a filmről elmélkedve már kezdtek előjönni a panaszaink, a nem-szimpatikus vonások, a hibák. Ezzel együtt mindenkinek ajánljuk, hogy nézze meg, ha teheti (bár a Szabadság Vihara, e film előzménye sokkal jobb). Kérünk, ennek jegyében olvasd ezt a kritikát - ami könnyen elvetheti a kedved a megtekintésétől, amit viszont nem szeretnénk.
Az előzmény, Andrew Vajna bejelentése tavaly novemberben 
nagyon pozitív volt. Azt mondta, ez egy nagy film az ő számára, már régóta szeretett volna egy filmet az 56-os Forradalomról, és most, hogy eljött az idő, az évforduló, szerencsére a sztorira is rátalált (a Freedom's Fury dokumentumfilm révén, amely a Szabadság Vihara címmel került nálunk forgalomba), és azokra az emberekre is, akikkel a filmet el akarja készíteni. Azt is elmondta, hogy egy olyan filmet szeretne létrehozni, ami a magyaroknak okot ad, hogy büszkén tekintsenek magyarságukra, amely büszkévé teszi őket a fantasztikus forradalmunkra. Mi tagadás, szép és szimpatikus terv, kérdés, hogy mi marad belőle, mire elkészül a film.
És végül eljött a napja annak is, hogy megtekintsük ezt a filmet, ami mellesleg eléggé rosszul kezdődött. Először is az Intercom szignálja után egy külön blokkban köszönetet mondanak a Tv2-nek és a Szerencsejáték rt-nek, úgy, hogy közben megjelenik e támogatók összes terméke is a logókkal együtt, meg minden. Durva. Utána látjuk kiírva Demján Sándor nevét, hogy ő a magyar producer, amit talán nem is kommentálunk. Még mindig a feliratoknál tartunk, és látjuk, hogy Joe Eszterhas mint az
eredeti történet kitalálója szerepel a listán, miközben mindenki tudja, hogy a Szabadság Vihara (Freedom's Fury) alkotói találták ezt a történetet, és Vajna tőlük kapta az ötletet, a sztorit, azaz Eszterhas bármit is mondhat, de azt, hogy a sztori az övé, végképp nem. Ő ennek a történetnek az alapján dolgozott, de hát ez nem is kérdés, és ha valamit kitalált, azok a szereplők., aminek oka lehetett az is, hogy a történet eredeti, valós szereplői tiltakoztak az ellen, amilyen szavakat a szájukba akartak adni. Ebből világosan adódik, hogy fiktív karakterek lesznek a film hősei, de az nem, hogy Eszterhas az eredeti történet írójának címét is lestipistopizza, hiszen ez egy adaptáció. Egy történelmi adaptáció, plusz egy dokumentumfilm adaptációja. Na, mindegy.
További lehangoló előzmény, hogy a film hivatalos sajtóanyagában már az szerepel, hogy egy Csoda a Jégen c. film szolgált Vajna filmjének ihletőjeként, szemben azzal, hogy tavaly novemberben ő maga mondta egy konferencián, hogy a Szabadság Vihara c. dokumentumfilm inspirálta, adta a történet ötletét a filmhez. Meg is hívta a dokumentumfilm alkotóit, mindezt az ő társaságukban mondta el a Puskin mozi nagytermében, ahol nyomban le is vetítették a Szabadság Vihara
(Freedom's Fury) c. dokumentumfilmet. A sajtóanyagban a forgalmazó oldalán ehhez képest az áll: "Az inspirációt végül a Csoda a jégen (Miracle) címő film adta. (...) A többi már a Joe Eszterhas barátommal való hosszú beszélgetésekből alakult ki.”
A film legeleje a fenti körülmények nélkül is eléggé nyugtalanító (abban a tekintetben, hogy vajon egy jó, vagy egy gyenge filmre ültünk-e be). Egy vízilabda mérkőzést látunk, és közben kommunista vörös zászlók lengenek - mint 1000 db másik magyar filmben. Ezek a vörös zászlós snittek egyszerűen nem néznek ki jól, közhelyesek, mintha csak egy frissen végzett filmrendező első filmje lenne, amely épp a kommunizmusban játszódik.
Szerencsére a vágó (kedvencünk, és Vajna kedvence is, Gárdos Éva) ezt nyilván észrevette, és a vörös zászlós részeket villanásnyi rövidségűre nyirbálta, helyettük pedig a vízben játszódó snittek kerültek az előtérbe. Ez így, a remek filmzenével együtt tulajdonképpen egy necces, de jól működő filmkezdetté vált.
A következő félóra jóformán azzal telt el, hogy próbáltuk megszokni Dobó Katát, meg azt, hogy a forradalmunkból most egy amerikai forgatókönyvíró farag Hollywood-i sztorit. Nem viseltettünk
nagy bizalommal a film iránt. Kezdetben a forgatókönyv kifejezetten béna, iskolás jelleget mutat, mintha valaki egy dolgozatot írt volna - kényszer hatása alatt. Az, ahogyan Viki (Dobó Kata) a forradalom élére kerül, illetve ahogyan összetalálkozik a helyes vízilabdás sráccal, Karcsival (Fenyő Iván), akár egy harmadosztályú tévéfilm, vagy egy bábjáték része is lehetne. Szokásos magyar-filmes hiba, hogy adva van egy statisztákból álló tömeg, és egy-két darab főszereplő, akik az előtérben felmondják a szövegüket. Hamar nyilvánvalóvá válik az is, hogy egyszerűen arra megy ki a játék, hogy Viki és Karcsi szerelme úgy bontakozzon ki, hogy a hátteret a forradalom adja. Semmilyen eszköztől nem riadnak vissza Eszterhas és magyar társai, még a csókolózás hátterében elhúzó tank szerepeltetésétől sem. Ezzel együtt, sajnos, a szerelmi szálról sem tudunk túl sok jót mondani. Amikor Bánsági Ildikó (Karcsi anyja) reggel beszól Vikinek, megdöbbentő élményben lesz részünk, a film működik, a jelenet hat, a szereplők, és a szerepeik átélhetőek, valóságosak. Nem úgy, mint az, ahogyan a srác és a lány lefekszenek egymással - ez a jelenet sokkal inkább a 90-es években játszódik, mint 56-ban.
A Jordán Tamás karakter
, a nagypapa is tulajdonképpen zavaró. Adva van egy belvárosi bácsi, aki egyrészt úgy beszél a rendszer elleni lázadásról, mintha az nem is volna nagy ügy, majd tetejébe mindennek a legprimitívebb amerikai háborús dumát, a "seggberúgást" adják a szájába, hogy majd a magyarok jól seggbe rúgják a szovjeteket. Ki kért meg rá bárkit is, illetve ki hatalmazott fel bárkit arra, hogy így leamerikanizáljanak minket? Nem csoda, hogy az egykori vízilabdások kikérték maguknak a rájuk írt jelenetek stílusát. Őket mellesleg a rockzenészek, a popsztárok karakterére tudta lefordítani az Eszterhas-csapat, és aranyifjakként mutatják be őket, akik minden nap más lányt visznek ágyba.
A legsúlyosabb egyébként mind között az, ahogyan a tömeg kitalálja azt a követelést, hogy a ruszkik menjenek haza. Az egy darab hangadó a következőt kérdezi magától, hogy "tényleg, miért ne mehetnének haza a ruszkik?", a tömeg felkapja a szlogent, és másodperceken belül már együtt skandálják, hogy "ruszkik haza!". Ez, ha belegondolunk, a magyarok értelmi szintjének durva degradálása, azt állítani bármilyen szinten, hogy csak úgy valakiben felvetődött, hogy miért ne (ez is ostoba amerikai stílus), miért ne mehetnének haza? Miközben a felszabadulás elnevezésű otromba átveréssel bő tíz éve megszállva tartották hazánkat, és évek óta dúlt a Rákosi terror is. Ezek után egy spontán felvetésnek beállítani egy ezer sebből vérző nép egységes akaratát, hogy a szovjet csapatok takarodjanak, nagyfokú cinizmus. Legjobb tudomásunk szerint az 56-os forradalom pont azért vált forradalommá, mert ez az egyszerű gondolat, ez az igény, ez az akarat mindenki fejébe bele volt égve, hogy a ruszkik (értsd a megszálló kommunista szovjet csapatok) takarodjanak.
Ha már itt tartunk, bár a film a második felétől, illetve talán a harmadik harmadától eléggé jól működik, és összességében egy abszolút jó élményként gondolunk rá, egy olyan
filmként, amit érdemes megnézni, mégis akad még néhány apróság, amely említést érdemel. Nevezetesen Nagy Imre szerepeltetése, amivel kapcsolatban elégedetlenek lehetünk. Először is, az Eszterhas-féle egyszerű amcsi stílusra leegyszerűsített szövegek közt, melyek még a kornak sem felelnek meg, ott volt a sok komcsizás, ami a '90-es, 2000-es évek stílusában hangzottak el. Akkor az emberek egészen másképp gondoltak a kommunistákra, a kommunizmusra is. Nagy Imre is kommunista volt. Az emberek nem mondták azt, hogy "komcsi", csak úgy, ráadásul még a kommunista szó sem jelentette azt, amit ma már, Kádár és haverjainak uralkodásának fényében jelent. Ezzel együtt, egyszerűsítő amerikai forgatókönyvíró barátunk tollából csak úgy röpködnek a "komcsi" szavak. Ezzel az általános laza komcsizással párhuzamosan Nagy Imrére is azt a megjegyzést teszik, hogy "de hát ő is kommunista, nem?", "Nem lehetett volna előhúzni valakit, aki nem az?". Ez utóbbi mondat, az "előhúzni"-val megspékelve orcátlan sértés Nagy Imrével és a forradalmunkkal szemben. Sajnos.
Ezzel szemben Nagy Imrének a tragikus
beszédét, az S.O.S.-es rádióbeszédet, amelyben segítséget kér, elfelejtették beletenni a filmbe, pedig még Magyarország agóniájáról szóló híradó részleteket is bevágtak. Ezek után kész szerencse, hogy Kádár János szerepét, aki Nagy Imrét megölette (Hruscsov rá bízta, mi legyen Nagy Imrével, tudjuk meg a fiától A Szabadság Vihara c. filmben), és aki haverjaival évtizedeik uralkodott Magyarországon, nagy nehezen megfogalmazzák egy darab elharapott mondatban, miszerint "Kádár lepaktált a Szovjetunióval".
A film, hibái, hiányosságai ellenére nagy élmény, és ha úgy vesszük, rendesen magával is ragadja a nézőt. Ami a hibáit illeti, minél többet gondolkodunk, annál több hibára eszmélünk rá. Itt van mindjárt a tény, hogy magát a forradalmat, a forradalomban való részvétel felemelő élményét, mondjuk nem sikerült megjelenítenie, átélhetővé tennie. Ehhez a felismeréshez egyébként nem kell túl sok sok előtanulmány, elegendő megkérdezni azokat, akik akkor ott voltak, vagy megnézni a Freedom's Fury-t. Legegyszerűbb és
leghatásosabb változat gyanánt azt is megtehetjük, hogy ezekben a napokban kisétálunk a Kossuth Térre, hogy megérezzük, milyen felemelő érzés tud lenni, amikor emberek közösen tudati átalakuláson mennek keresztül, ami mindannyiuk közös életét megváltoztatja. Negyedik alternatíva is van, megnézni a Zabriskie Point-t, vagy a Kőszívű Ember Fiait, vagy a Nárcisz és Psyché három részes változatát, bár e filmeket már csak azért említjük, hogy demonstráljuk, mi az, ami Vajna filmjéből hiányzik.
A film egyébként végül egész szépen kialakul, már túl vagyunk az olyan dramaturgiai amatőrizmusokon, mint a pisztoly, amit külön ad oda egy rendőr Vikinek, azzal az átlag-amerikai közhelyszöveggel, hogy "ez még jól jöhet", hogy Viki jól elrejtse a kabátjába, hogy aztán Karcsi öccse megtalálhassa, és emiatt csatlakozzon a forradalmárokhoz, akikkel együtt elindul a Corvin-köz felé, ahol ma a Karcsi öccsére hasonlító Pesti Srácok emlékmű látható. Szerencse, hogy nem jutnak el oda (talán majd a DVD verzión a kihagyott jelenetek közt megtaláljuk).
Kevésbé erőltetett,
dramaturgiailag azonban ugyanennyire gyenge az a jelenet is, ahogyan egy terhes nő, Eszter (aki a film egyik legjobb karaktere, és akit először megpillantva sajnáljuk, hogy Dobó Kata a főszereplő -bár ő végül meggyőz bennünket, hogy erre nem volt okunk) bemegy egy égő házba, ahol ott van egy csomó molotov koktél. Sajnos, ez a jelenet azért durva, mert az van benne, hogy aki kardot ránt, kard által hal meg. Ha valakivel a saját molotov koktéljai végeznek, mint Olajosékkal a Bronx-i Mesében, az egy ronda dolog, és a robbanás morajában ott suttog a kérdés, hogy "kellett ez neked?", "minek mentél oda?", "miért csináltad az egészet?".
A film vége felé a néző fejében már az is kezd megfogalmazódni, hogy tulajdonképpen mit is vár ettől a filmtől. Először is történelmi tisztaságot, hogy a néző egy tisztább '56-képpel álljon fel a székből, mint amivel leült. Másodszor pedig emóciókat, legalább olyan emóciókat, amilyeneket a fantasztikus Szabadság Vihara c. dokumentum-film okozott nézőinek. Ja, és az érzelmi csúcspontokat kérjük szépen a téma komolyságához méltó eszközökkel elérni, és nem olcsó Hollywood-i, vagy éppen magyar eszközökkel.
Ami a történelmi tisztaságot illeti, szinte elégtelen. Bár látszik, hogy jól utánanéztek a történelemnek, mégis teljesen történelmietlen az egész, kezdve a vízilabdások karakterének érthetetlen okból történő átszabását '90-es évekbéli rocksztárok stílusára,
folytatva Viki és barátnője teleregény-stílusú barátnő-csacsogásával a szerelemről. Megemlíthetjük azt is, a Corvin-közben 22-én amatőr színjátszók felolvasott szöveg formájában előadott ünnepi műsora 15 perc alatt milliószor közelebb hozta a történelem ott-és-akkorát, mint Vajna egész estés filmje. Emóciók, érzelmi dózis terén Vajna verziója azonban nagyon is hatásos, sőt, annyira az, hogy megdöbbentő, magunk is meglepődtünk (ezért tartjuk jó ötletnek a megtekintését). Azt viszont, hogy ezeket az érzelmi csúcspontokat milyen eszközökkel hozták létre, jobb nem is említeni, mert ez is, mint az egész film, a legeslegostobább módon amerikai. Tankokkal és szétágyúzott lakásokkal, halomra lőtt emberekkel, patetikus zenével - és végül egy darab olyan jelenettel, amelyből Wittner Máriának sokat kellett megélnie, és amely jelenet a magyar himnusz (a himnusz) éneklését is magában foglalja. Tankokkal, mészárlással, gyilkossággal, magyar himnusszal emóciót kelteni magyarokban - hogy is mondjuk, nem túl nagy teljesítmény. Nem túl nagy teljesítmény, hiszen a '56-os forradalmunk leverése önmagában is elegendően drámai alapanyag ahhoz, hogy még egy felületes amerikai forgatókönyvíró is megható és felemelő befejezést tudjon belőle kihozni. Nem túl nagy teljesítmény, ha egy olyan történettel dolgozik a film, amelyre Tarantino azt mondta, hogy a legjobb el nem mesélt történet. Mondta ezt a Szabadság Viharával kapcsolatban, amelynek maga is producere volt, és amely már tavaly elmesélte ezt az addig el nem mesélt történetet.
A film abszolút működik, a tankok, a mindent elsöprő túlerő bemutatása félelmetes illusztrációja forradalmunk, illetve szabadságharcunk leverésének.
Ezzel együtt a film kifejezetten gyenge, felületes, rossz értelemben amerikai és műanyag. Ez a két állítás együtt igaz, és ez a legfurcsább a filmben. Természetesen tudjuk, miért van ez, azért, mert '56 tulajdonképpen még mindig feldolgozatlan része történelmünknek, és akárhány filmet megnéznénk, ami ebben a témában készült, és mindegyik filmnél egyformán meg lennénk hatva. A Szabadság, Szerelem egyáltalán nem jó film, de kifejezetten jó ünnepi műsor, bár a film végén nincsenek olyan feliratok, melyek a forradalmat és az követő Kádár-rezsimet valamilyen módon adatokban összefoglalnák (hogy hány embert végeztek ki, stb.). Érzelmileg ugyanannyira nagy hatást gyakorol nézőire, mint a fantasztikus Szabadság Vihara dokumentumfilm, még ha annak minőségével nem is ér fel. Felkavaró film, ezt senki el nem vitathatja tőle, bár ezt nyilván nem az "eredeti történet" írójának, hanem magának az eredeti történetnek, a mi forradalmunknak köszönheti.-jepe-
2006-10-25
