Dr. T. és a Nők
Rég hallottunk Robert Altmanról, tök kellemes meglepetés, hogy egy Richard Gere filmmel bukkant most fel, de vajon miért?
A válasz ott kezdődik, hogy Robert Altman egy egészen különleges nehézfiú a film világában, és a legkevésbé sem hagyományos filmeket szokott csinálni, így ilyet mondani, hogy "Richard Gere-es filmmel bukkant fel", önmagában valami új. Legutoljára a 92-es Játékos (The Player) c. zseniális filmje volt ilyesmi, az egy Tim Robbins-szos film volt, mellesleg, aki ma Tim Robbins, az egy az egyben a Játékos falvédőjéről jött le. Azóta született pár Altman film, de azokra inkább az Altmanos többszólamúság volt a jellemző, vagyis, ha azt kérdezi egyik barátod, hogy "és ki a főszereplő?", akkor a válasz egy mosoly, hiszen Altmannál főszereplőből cselekményszálanként van egy-egy darab. Itt volt a Rövidre Vágva (Short Cuts), kábé hat főszereplővel, amit követett a szintén remek Pret - a - Porter (Divatdiktátorok, hazánkban csak videón), amelyben hiába szerepelt Julia Roberts és Tim Robbins is, csak kettőt tettek ki a sok főszereplő közül. Aztán jött a Kansas City, amely annyira jobboldali film volt, hogy az ősi Altman-rajongók (így mi magunk is), felfordult gyomorral ejtettük a rajongást mint olyat.
Robert Altman azonban nem egy könnyen lerázható ember, a filmszakma tulajdonképpen időről időre el szokott tőle idegenedni (és ebben abszolút Altman a hibás, aki mindig bedurvul), aztán pedig mindig visszatér.
A Játékossal is éppen egy hosszú elhidegült periódus után csöppent vissza a szakma, a kritikusok, na és mindenki kegyeibe.
Nálunk a Cuki hagyatéka volt legutóbb a trójai faló, amelyben Altman ismét belopta magát a szívünkbe, de térjünk rá Dr. T-re.
A Dr. T., noha a ritka egy-cselekményszálas Altman filmek közé tartozik, mégis rendelkezik az összes abszolút altmani attribútummal. Az Altman-filmek egészen mások, mint a rendes filmek. Másképp készülnek és másképp is élvezzük őket. Egyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy "egy darab effekten" alapul az egész, és ez a többrétegű komponálás. A "normál" filmeknél megszoktuk, hogy arra figyelünk, aki az előtérben mozog, vagy beszél, és a többiek vagy direkt statiszták, vagy enyhe környezetet képeznek az előtérben tartózkodók számára. Altmannál ez nem így van, nála egy teremben akár egyszerre 6-8 konkrét beszélgetést is láthatunk és hallgathatunk párhuzamosan, de a 2-3 egészen normális mennyiséget jelent. Így jönnek létre a remek kis kavalkádok, a Játékos elején például 7 és fél peren keresztül, folyamatosan, vágás nélkül csapongunk vagy 10 darab helyszín és ugyanennyi beszélgetés között egy filmgyári udvaron.
Amíg más rendezők a főszereplőikre koncentrálnak, meg arra, ami az előtérben történik, addig Altman direkt pont ellenkezőleg, az egész jelenet összes apró motívumát egyszerre és egyformán veszi fókuszba.
Kevés többszólamú filmet lehet látni, de tényleg, ezért van, hogy szinte minden Altman-filmet legalább harminc percig kedvel az ember. Aztán a dolgok elkezdenek lefelé, vagy felfelé menni.
A Dr. T. nem olyan, mint a Rövidre Vágva, és még csak nem is hosszú, az egyetlen direkt altmani az benne, ahogyan a jelenetek fel vannak véve, és ennek is örülünk.
Richard Gere-nek van egy bizonyos nézése, illetve hunyorgása, nos, ez teszi őt leginkább alkalmassá erre a szerepre, gondolja a néző. Dr. T.-nek elég sok csapást kell elviselnie a film folyamán a női nem részéről, és ezeket úgy nyeli le, hogy hunyorog egyet, és ez nagyon jó, szinte érezzük, hogy mi játszódik le benne. Robert Altman 1925-ben (!!!) született, és nemcsak nagyon termékeny, de elképesztően friss rendező is, és ezt nem is kell úgy általában érteni, mert pontosan ez jön le, ha valaki megnézi ezt a filmet. Dr. T-nek sok lánya van, szinte áttekinthetetlenül sok, és amikor mind bemennek hozzá a (nőgyógyász) rendelőjébe, akkor kicsit Woody Allen-essé válik a szitu, ami persze nem gond, csak kicsit, de ezzel együtt direkt üdítő és frissítő ezt a filmet nézni. Különösen azoknak, akik buknak a "részletgazdag" jelenetekre, illetve akik szeretik a finom megoldásokat figyelni. Másokat sem kell azonban félteni, mert komolyan mondom, a Pretty Woman óta most látjuk Richard Gere-t mégegyszer ugyanolyan személynek. Most sokkal Pretty Woman-esebb, mint az Oltári Nő-ben. Persze inkább olyan, mintha a Pretty Woman után, az életben lenne egy ilyen férfi. A legszebb és legtalálóbb (csak sajnos, nyilván a legkivitelezhetetlenebb) megoldás az lett volna, ha Gere feleségét Roberts alakította volna. De, lényeg a lényeg, jól kezdődik a film, izgalomba hoz minket, és jól is halad, plusz élvezzük a részleteket.
Miután Dr.T mostani felesége egészen szépen kivitelezve bedilizik, és teljesen elhidegül tőle, annyira, hogy végül a bátyjának hiszi, megismerkedik Helen Hunt-tal, aminek nagyon megörülünk.
Ez aztán egy jó vonal, mondjuk magunknak egyből! Itt, ezen a ponton két dolgot gondolunk. Egyrészt lehet, hogy ez egy nagyon-nagyon jó film, és olyan izgis és profi szerelmi történetet kapunk, mint amilyen a Játékosban bontakozott ki, másrészt arra, hogy akármit is mondtak a nőgyűlöletről, félreértés, mert a filmnek köze nincs hozzá.
Vagyis, kábé arra gondol az ember, hogy 8-9 pontos filmről van szó. De aztán megindul a gyanakvás, ugyanis T. egyik lányának, Dee Dee-nek (Kate Hudson) az esküvőjét a szabadban akarják tartani, és a másik lánya, Connie (Tara Raid, aki a Kegyetlen Játékok elején Sebastian első áldozata, de az Amerikai Pitében is látható volt), aki összeesküvés-mániás, és kis csoportokat vezet Dallasban, a Kennedy gyilkosság helyszínén, szóval, ez a Connie arra gyanakszik, hogy esni fog az eső, meg arra is, hogy Dee Dee régi barátnője, illetve leszbi próbálkozása, Marilyn is tartogat még meglepetéseket. Marilyn szerepében Liv Tyler, aki ebben a filmben határozottan debella, noha így is jól néz ki. Marilyn lesz Dee Dee tanúja, és Connie arra is gyanakszik, hogy ebből is valami váratlan fog kisülni.
Connie erre gyanakszik, mi pedig arra, hogy Altmant ebben a filmben mégsem annyira a szerelmi vonal érdekli, hanem a már-már mesterségesen gerjesztett pech-vonal, ami Gere-t sújtja. Egyszóval egy idő után kezdünk rájönni, hogy mire megy ki a
játék, és sajnáljuk, hogy "csak ennyi". Amiről eddig azt hittük, hogy előtérben van, az a háttérbe szorul, és fordítva, és a film legvégére úgy érezzük, hogy egyetlen hosszú és érdekfeszítő, de végső fokon egyetlen poénra kihegyezett mondatot hallottunk, illetve láttunk, és ez egy ici-picit lehangoló, de nem nagyon, sőt, végül is viccesként is simán felfogható.
Lényeg a lényeg, Richard Gere, illetve Dr. T. végül nőgyűlölővé válik, és így, hogy kiderül, hogy az egész utazásnak ez volt a végcélja, kicsit tényleg egyszerűnek tűnik az egész, a korábbi 8-9-hez képest veszít is néhány pontot, de azért megmarad "okés" filmnek, amely a legszebb viharos égbolt-felvételeket mondhatja magáénak, beleértve a Viharzónát, és a hamarosan érkező Számkivetettet is.
Altmanról pedig az lesz a véleményünk, hogy egy friss és szarkasztikus bácsi, aki nagyon jó bűvész, mert 2 órán keresztül azt hittük, hogy a nők oldalán áll, és csak a végén jövünk rá, hogy csak viccelt. Akármi történjen, nem bánjuk, mert kellemes vicc volt, emlékezetes jelenetekkel.
-bob-
