keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
tartalom
hrek
Videk
Szmkivetett
Jg s Fld Kztt
Tncos a Sttben
Tigris s Srkny
Sade Mrki Jtkai
Dr. T. s a Nk
Interj Trk Ferenccel, a 'Moszkva Tr' c. film rendezjvel
Rekviem Egy lomrt
A Vrs Bolyg
Hullahegyek, fenegyerek
Billy Elliot
A Jv Kezdete
Apdra tk!
Gyilkosok
Anyegin
Szvrvny
A Harc Mestere
Stni Jtszma
Blff
Egyszer lnk
sz New York-ban
Reklmok
Filmszemle 2001
Moszkva tr
Werckmeister Harmnik
index02
Utols Vacsora az Arabs Szrknl
Torzk
Macers gyek
Vakvagnyok
Paszport
Nexxt - Frau Plastic Chicken Show
vegtigris
Feri s az des let
Seychelles puzzle
csgk
Rendrsztori




  2000-11-30

Werckmeister Harmóniák
 



Werckmeister Harmóniák Tarr Béla filmje 2000

Ha lepereg előtted életed filmje, már csak az kavarhat be, ha nagyon hosszú. Vegyünk egy olyan extrém esetet, amikor egy perc (az életedből) 2 perc alatt pereg le, vagyis mondjuk 25 év 50 alatt.

Tarr Béla előző filmje, a Sátán Tangó határon innen és túl kivívta a szakma elismerését, és ha belegondol az ember, hogy mekkora erőfeszítés húzódik meg a 7 és fél órás (!) filmmonstrum mögött, hirtelen lemond arról, hogy olyan apróságok miatt kritizálja, hogy a könyvet hamarabb el lehet olvasni, mint a filmet megnézni.

A WMH ehhez képest egy szerény, illetve határozottan nézőbarát film a maga 2 és egy negyed órájával, de most inkább vegyük azt az esetet, amikor egy néző nem a "nagy előd" után sétál be erre a filmre, hanem csak úgy.


Első látásra talán furcsa lesz, hogy viszonylag ritkán vannak vágások, 3-4 perc a minimum (nem másodperc: perc!), de akadnak jóval hosszabb "snittek", talán még 11 perces is. Valamikor, x évvel ezelőtt, a Kárhozat c. Tarr Béla filmben volt egy jelenet, a Nárcisz és Psyché c. filmből kölcsönvett csillék futnak sorban a kötélpályán, sokáig, valójában: nagyon sokáig, és ez volt az a pont, ahol a nézők egy része beismerte, hogy nem bírja tovább, és kiment. Akkor még talán nem tűnt ennyire véglegesnek, mint amennyire most, de ez bizony nem más, mint a Tarr Béla stílus egyik alappillére.

Megy a film, és egyszercsak, amit éppen látsz a vásznon, az nagyon kinyúlik, jobban, mint a rétestészta. Annyira, hogy a végén már jojózik a szemed, és félsz, klausztrofóbiád lesz, és mindenképp le akarod venni a szemed a vászonról.

Egy kísérleti film olyan dolgokat mutat, amiket általában nem látni a vásznon. Sokáig ezt azt jelentette, hogy valami vadiúj dolog, amit először látsz, de nem utoljára. Bódy Gábor, a Nárcisz és Psyché forgatása idején addig (világviszonylatban) nem látott megoldásokkal kísérletezett, és izgult, mert pontosan tudta, hogy "az új stílus" perceken belül el fog terjedni, és hamarosan még a csapból is az fog folyni, és így is lett, és tegyük hozzá, azért, mert bevált.

A 80-as évek vége felé azonban a világ egy fura fordulatot vett a modern poszt-modern váltás formájában, ami persze nem Tarr Béla hibája, mindenesetre a kísérletezés azóta egészen mást jelent.

Most is olyat látunk a művészi kísérletezésekben, amilyet "rendes filmekben" soha, azzal a különbséggel, hogy ezeket ténylegesen soha nem fogjuk felbukkanni látni más filmekben. A kísérleti megoldások már nem olyanok mint a "spontán mutációk", hogy minden jól sikerült kísérlet később mainstream lesz mert széles körben elterjed, a feltaláló hírnevét öregbítve ezzel, mint a villanykörte Edison-ét, vagy a szétlőtt koponyák (a "kis pötty a homlokon" helyett) David Lynch-ét. A kísérleti megoldások immár a fejlődés vonalából kieső megoldások, melyeket feltalálóik mintegy le-stipistopiznak, mint a képzőművészek a névjegyüket, használják, használják, majd magukkal viszik a sírba. Fejlődés persze továbbra is van, sőt, kísérletezés is, csak nem a művészfilmekben, hanem a videókban és reklámokban, mégpedig ipari keretek között, vagyis a művész azért kísérletezik, mert megfizetik érte, de a saját szakállára egy hirtelen mozdulatot sem tenne, de ezt most hagyjuk, mert ez egyáltalán nem vonatkozik Tarr Bélára, ő ilyen szempontból abszolút jófej, magányos és merész, és árral szemben úszik, ráadásul saját maga teremti meg a filmjeihez a pénzt, vagyis producer is. Felnőtt, önálló, független.

Ezzel együtt, a WMH abszolút természetellenesen működik a hosszú és tegyük hozzá: fárasztóan hosszú jeleneteivel. Az első három jelenet például, hogy a főszereplő beugrik egy kocsmába, majd ott lemodellezi a bolygók mozgását, utána pedig hazamegy, és segít lefeküdni a tudós bácsinak, majd beugrik a postára vagy hova, mindezek 30 percet tesznek ki. Totál természetellenes.

A film végén, amit egy ortodox művészfilmtől el is várunk, van rendes "katarzis", még ha nem is annyira kifejlett példány, mint amilyenekkel a 80-as években lehetett találkozni, de működik, és megkapjuk, miért tulajdonképpen befizettünk.

Vagyis, elismerjük, hogy a maga által létrehozott kereteken belül a film abszolút működik, és a fentiek után már az a veszély sem nagyon fenyeget, valaki balesetből nézi meg ezt a filmet, de ha már itt vagyunk, meg kell jegyeznünk, hogy magát a módszert ellenezzük.

A módszert, amivel ez a film hat ránk. Még szép, hogy működik a kiéheztetés és kajáztatás, a büntetés és ajándékozás szigorú kettőse. Fél órát vársz, merően figyeled a vásznat, már azt sem tudod, hogy hol vagy, meg melyik államban, melyik évben, aztán hirtelen bejön egy kis zene, és az addig látottak összeolvadnak benned, mintha valami rendesen lebonyolított történet lett volna, és örülsz, mert azt érzed, hogy ez most jó. A film vége is egyébként pont ilyen. A bibi ott van, hogy ha közelebbről szemügyre vesszük, nem a film, és nem Tarr Béla dolgozik meg azért, hogy félóránként, meg a film végén egy-egy percre jól érezd magad, hanem Te, a kedves néző. Te vagy az, aki megvonod magadtól, a képeket és a hangokat, és helyette a legmonotonabb és legelnyújtottabb "trippet" kapod ki, és aztán a végén, amikor mégis kapsz egy kicsit a jóból, (persze nem annyit, mint más filmektől, de te ennek is örülsz, mert már nagyon ki voltál éhezve), akkor hirtelen azt mondod, "hm! ez jó volt!". Az "é egyenlő emszer cénégyzet" alapján látszik, hogy nem a film adott neked sokat, hanem te voltál nagyon türelmes.

A másik probléma a Tarr módszerrel az, hogy az időt teljesen súlyosan kezeli, állandóan megakasztja, meg minden. Korábban is voltak nagyon lassú filmek, mint például a Sztalker, olyan lassú volt, mint semmi más a világon, de közben egy szinttel beljebb, tele volt történésekkel, (színek előjöttek, elmentek, a kamera is nagyon szigorúan folyamatosan mozgott, és egyetlen pillanatra sem akadt meg a folyamat), és végső soron egy olyan film volt, ami az első perctől a másodikig folyamatosan változik, mintha egy napraforgót követünk volna 24 órán keresztül, kicsit gyorsítva. A Sztalker nem hogy nem "utálta" az időt, de az volt a fő eleme.

David Lynch Radírfej c. remek filmje is nagyon lassú film, de a lassúságán belül szintén konzekvens, mármint lelassít téged, de onnantól fogva ezen a lassított dimenzión belül minden rendes sebességgel, mármint rendes, valóságos időben történik. Sőt Tarr Béla egyik (remek) berlini tanítványa, Fred Kelemen is csinált már jó filmet a tarr-módszerrel, mert végülis nem tarr-módszer volt, hanem radírfej-, illetve sztalker-módszer.

A kérdés szinte csak az, hogy hol válik el a "lassú idő" alkalmazása az "idő tönkretevésétől". Szinte rávágná az ember, hogy egy "bizonyos sebesség alatt ..", de nem, dehogy. A Radírfej például sokkal lassabb, mint a WMH, tehát nem itt van elásva a kutya. És ne is húzzuk tovább (az időt), hiszen világos, hogy miről van szó: a "csillés effektről". Naná, mi másról. Vagyis van egy snitt, például a WMH-ban emberek mennek, és ez jó sokáig történik. Percekig. Szemügyre vehetjük az összes statiszta arcát, elküldhetünk pár SMS-t, de akár még kávé-szünetet is tarthatunk a vicc kedvéért. Mi történik ilyenkor (amíg mi kávézunk)? Bizony egy jelenet, illetve egyetlen egy snitt iszonyatosan fel van nagyítva, annyira, hogy megtöri a film-idő folyamatát, mint a cica a Mátrixban. Képzőművészeti, kiállítási tárgy válik egyetlen apró snittből. Aki addig filmet nézett, az most egy sötét terembe kerül át, ahol mellette emberek ülnek, akikkel a falra vetített festményt bámulják közösen.

Hogy jut eszébe ilyen egy filmrendezőnek? De tényleg, hogyan, miközben más filmeket direkt úgy csinálnak, hogy a filmidőt, mint a legdrágább kincset és a folyamatosságot ápolják az első másodperctől az utolsóig, és mindent e kettőnek rendelnek alá. Miközben minden vágó és filmes rémálma, hogy egyszercsak "megakad" a film, a filmidő, a folyamat, addig Tarr Béla abban a (semmi kétség) soha nem tapasztalt élményben részesít minket, hogy perceken keresztül ugyanazokat a menetelő statisztákat figyelhetjük mereven. Vagyis megosztja velünk az élményt, hogy milyen lehet egy vágószobában ülni, mert a vágószoba az a hely, ahol a filmek ilyen fura darabokra szétesve, szétszedve fekszenek az asztalon, mint a vészhelyzetben a sebesültek. Vágószobában ülni azonban pont azért izgalmas, mert a darabokból, mint a Terminátor 2-ben a higanycsávó, szépen összeugrik a film, és tegyük hozzá, ezalól a WMH kivételt képez, mert ez a film kábé ott kezdődik, ahol a többi végződik: a szétesésnél.

Visszatérve, a WMH-n nem szabad, és nem is akarjuk a normális filmek adottságait számonkérni, mert az műfaji gyarmatosítás lenne, ráadásul a leendő nézői is kábé pontosan tudják, hogy mire vállalkoznak, szóval szinte csak az a kérdés, hogy ez egy jól, vagy kevésbé jól sikerült Tarr Béla film, és erre a válasz az, hogy abszolút jól sikerült Tarr-Béla-film. És valóban el lehet ismerni a kommersz fogyasztói kultúra pergő képdömpingjéhez képest tisztító, sőt megtisztító hatását, és a végén a katarzist is, meg minden, de az első kiegészítés jegyében (freedom of speech) hozzátesszük, hogy ez a katarzis kicsit tényleg hasonlít ahhoz, amikor valaki két órára beszorul egy liftbe -majd végül kiszabadul.

-zé-