Filmszemle 2001
Szinte hagyománnyá vált, hogy minden évben valahogy más és más stílusban kerül megrendezésre a Filmszemle. A skálának, amely mentén variálódik, egyik végén a nyitottság, illetve a közönség felé való nyitottság található, a másikon pedig .. ennek az ellentéte, amit nevezhetünk például érinthetetlenségnek.
A nyitott filmszemlék közül a legjobb a 27. volt, melyet Horváth György szervezett, és amelyik önmagában úttörő filmszemle volt. Csak hogy lássuk, mitől jó, illetve mitől nyitott egy szemle, idézzük fel a 27.-et. Több belvárosi helyszín, az egykori Broadway, a Puskin és az egykori Uránia mozik adták ki a "Bermuda háromszöget", melyben a közönség kellemesen felszívódhatott egész napokra. Az említett mozikba bárki jegyet válthatott, és ez a dolog volt az, ami aranyat ért. Ezzel párhuzamosan valami nagyon profi videó-projektort is beszereztek, ami azt jelentette, hogy a Broadway moziban hatalmas vásznon lehetett látni a videóra készült filmeket, amik korábban a filmszemléknek csak a perifériáján jelenhettek meg. Jellemző volt erre a szemlére, hogy az egyetlen "ősi" szemlés helyszín, a Kongresszusi Központ kicsit háttérbe szorult, és az akkori "Szeressük Egymást Gyerekek" c. film sem aratott különösebb sikert, miközben a nyüzsgés átkerült Budáról Pestre, a hangsúly pedig a nagy és fontos filmekről az összes élő és mozgó filmre.
A következő nyitott filmszemle a 30. volt. Ekkor a Corvin és a már felújított Puskin mozik jelentették a "belvárosi" helyszíneket. Szintén rendesen lehetett jegyet vásárolni, plusz a Corvinban újonnan bevezetett kártyás rendszerrel lehetett belépni, ami technikai nívót jelentett. A nagy nyitottságnak aztán az lett a vége, hogy a zsűri nem volt képes nyertes filmet
kihirdetni, és a 31. (tavalyi) filmszemle már szakmailag kézbentartott, zárt szemle volt megint. Főhelyszín a Kongresszusi Központ, ide járt a szakma, a Puskin Moziba pedig a hétköznapi emberek. Tulajdonképpen volt egy első osztály és egy turista részleg, és nem a Puskin Mozi minősége miatt, hanem mert itt az ünnepségből, a szakmából, a versenyfilmekből csak másodkézből kaptak az emberek.
Nos, a 32. szemle, úgy tűnik, egy egészen komoly evolúció egyik csúcsát jelentette, illetve jelenthette volna, ha nincs ez az Országimidzs dolog. De haladjunk sorban. Az egykori Buda versus belváros probléma egyszerűen elmúlt azzal, hogy az egész rendezvény egy multiplexbe került, tövestül. A helyszín tehát egyfelől Buda, de mivel egy multiplex "kommersz" hely, ezért mégis olyan, mint a belváros, tehát nyitott. Ráadásul rendesen (több időpontban, nagy mennyiségben, stb.) lehetett jegyet vásárolni is, amivel most már úgy tűnik, egy életre hagyományt tudhatunk magunkénak. Ha a filmbarát közönség (és itt ne felejtsük el, konkrétan a magyar film barátairól beszélünk) idejekorán megvette a jegyeket, rendesen csillapíthatta filmszomját, és a filmek is megkapták a közvetlen közönséget, mivel fesztiválhangulat uralkodott. A filmeket nem választotta el kirakatüveg a nézőktől, mint a ködbe burkolódzó Kongresszusi Központos szemlék idején.
Minden teljesen bíztató, progresszív, sőt virágzó lett volna, például a filmek remek minősége és gazdag választéka miatt, ha nincs ez az Országimidzs manőver, amely sajnos megérdemel néhány szót.
Mert mi történt? A pár héttel a rendezvény kezdete előtt még kellő anyagi támogatás híján lévő szervezőség ajánlatot kapott, amelyet elfogadva az NKÖM 50, az Országimázs Központ pedig 20 millió forintot utalt át a rendezvény számára.
Mivel a rendezők 25 millió erejéig már bírták a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának ígéretét (HVG), azt lehet mondani, hogy uszkve 45 millió hiányzott, illetve 45 millió szükséges pluszhoz jutottak az alku révén. Figyelemreméltó azonban, hogy az ORTT a rendezők által benyújtott pályázatot egy az egyben elutasította, illetve kerek 0 forinttal honorálta.
A kormány segítő keze azonban nem volt önzetlen, a támogatásért cserébe kérésekkel, feltételekkel rukkolt elő, melyeket a szervezőknek el kellett fogadniuk. Az első az volt, hogy az egész szemle fővállalkozóként nyakába kapja a Kisrókus kft-t, és természetesen a Happy End-et is, mely utóbbi, ha már ott volt, gyorsan áttervezte a szemle már kész arculatát is, természetesen nem ingyen.
A manőver világos, a kormány ad pénzt, de feltételekkel, és amit ad, azt már a kormány-közeli cégek kezelik. Másrészt, a kormány pénzt ad, de cserébe elvárja, hogy a rendezvény ne csak önmagáért való legyen, hanem egyben a jelenlegi kormány dicsőségét is hirdesse. Egy olyan kormány, amelynek nevéhez akkora, milliárdos filmvállalkozás fűződik, mint a leendő Híd-Ember, nézetünk szerint eléggé drágán és meglehetősen ravasz módon adta oda ezt a 70 milliót, de egy biztos, ez nem ment a vetített filmek minőségének rovására, de hogyan is mehetett volna?
Egyébként még mehet, mert ez a manőver láthatóan csak bevezető részét képezi a "nagy filmfoglalás"-nak nevezhető műveletnek.
Ez a mostani, bevezető manőver elviekben alkalmas ugyanis arra, hogy nyomást gyakoroljon a filmes szakmára, és egyben színt vallasson a szakmabeliekkel, hogy ki kivel van, vagyis, hogy aszerint polarizálja a szakma magját alkotó 150 MFSZ- tagot, hogy ki mennyire szimpatizál a kormány isteni, felülről jövő beavatkozásával. Ezt a próbát a (szerencsére eléggé tudatos) szakma szépen kiállta, egyöntetűen felkerültek az ellenzékiséget jelentő jelvények, melyek a szemle eredeti logóját ábrázolták.
Persze ez csak az első kör, a bevezető manőver. A neheze most következik, amikor a kormány keresztülviszi a filmtörvény tervezetét a rá jellemző módon. Ez a nagy manőver, amit nevezhetünk a "magyar filmfoglalásnak", vagy a "film újraállamosításának", dettó úgy épül fel, mint a filmszemle manőver. Kísértetiesen hasonló módon megint eleve adott egy pénzhiányos állapot, értsd egyszerűen nem érkeznek meg "a pénzek" a filmgyártásba, ez folyik egész januárban, februárban. Filmek nem tudnak beindulni, szinte olyan a helyzet, mint amikor egy gyárat bezárnak. Ez már önmagában nem kis nyomás a szakmára. Az elmúlt 10 év során szépecskén kivirágzott a hazai filmipar, sok ezer ember (mert ugye egyáltalán nem csupán a rendezőkről van szó..), dolgozik benne, és ezek az emberek most a legkellemetlenebb helyzettel szembesülnek: a munkák (értsd filmek) bizonytalanná válnak, torlódnak és törlődnek, és mindezt azzal takarja le a kormány, hogy "de hát, ugye, még nincs meg a filmtörvény ..". Vagyis, ha lenne filmtörvény, folynának a pénzek .. , addig azonban ez van, ami.
Ezért az új filmtörvény-tervezetre érthető módon eléggé kíváncsian vetette rá magát a szakma, de a filmtörvény- tervezet helyén egyetlen darab "vázlatot" talált, vagyis egy olyan tervezetet, amely láthatóan komolytalan. Vagyis, a szakma szerint még nincs miről tárgyalni, akárhogyan is szeretnének. A kormány szerint azonban van, mert maga a leendő filmtörvény még cseppfolyós, egy valami azonban sziklaszilárd, és ez a Filmközpont Rt., melyet a HVG találóan a Nemzeti Színház Rt. párjaként emleget. A Filmközpont Rt. az, aminek a kormány, illetve annak érdeke szerint létre kellene jönnie, és az összes többi részlet még változhat. A szakma azonban pont ettől a "részlettől" irtózik. Ismét a már szokásosnak nevezhető módon egy fővállalkozást szándékoznak valami nyakába ültetni.
A Filmközpont Rt.-t a filmszakma nyakába. Ez a Filmközpont Rt. nem más lenne, mint amiről a neve szól, maga a filmközpont. A központi "hivatal", amelytől az összes film sorsa és pénze függ, az egyetlen hely, egy királyi palota, ahova pénzért kell járniuk a filmeseknek. A központ, amely puszta létrejöttével lehúzná a mosdóban a mára már kialakult kapitalista filmipart azzal, hogy a több, más-más kézben lévő (végső fokon állami) pénzforrást egyetlen kézben összepontosítaná. Ezzel körülbelül pl. az egykori Románia vagy NDK szintjére züllene le, illetve züllik majd le a magyar filmipar.
Az, hogy a kormány lemondana erről a tervéről, csak olyan kevéssé valószínű, mint az, hogy egyszer is azt fogják mondani, hogy "bocs, túl messzire mentünk el". Az, hogy nem tágítanak, illetve, hogy nem fognak tágítani, nyilvánvaló a filmtörvény-tervezet vázlatosságából. Bármiben "engednek", kivéve ezt a pontot, ezt a királyi filmközpontot. Ez az a pont, amit ők kérnek, a
többit mintegy cserébe adják - megfelelő alkudozás után - a szakmának. Persze az a szakma már nem pontosan ez a szakma lesz, hiszen éppen most préselődik keresztül egy új-szakma csináló gépsoron.
Adva van ugyanis (felülről) az ajánlat, évi mintegy 3 milliárdot ígérnek filmekre, amely a mostaninak (az éves állami jellegű támogatásnak) gyakorlatilag a kétszerese. Itt van ez az ajánlat és figyel. Közben természetesen megkezdődik (mint egy sztrájknál) a szakma nevesebb képviselőivel való tárgyalássorozat, amely során kioszthatják az újraállamosított filmgyártás felső vezetésének posztjait. A pénz és a kiéheztetés, vagyis a hatalom logikája szerint tiszta sor, hogy előbb-utóbb megtörik a sztrájk, és a szakma keresztülcsúszik az új-szakma csináló darálón, és lesznek, akik elfogadják a pozíciókat a Filmközpont Rt-ben, és akiket a filmszakma is elfogad, mint egykori, kollegialitáson alapuló érdek-képviselőket. És akkor elkészül a nagy mű, igen. Tekintve a környező országok példáit, beleértve a nem csekély nézőszámmal rendelkező Németországot, és ha már itt tartunk, Angliát is, száz százalék, hogy az állami támogatás egyszerűen kulcseleme az európai filmgyártásnak. Így elmondhatjuk, hogy Magyarország éppen most tér le a sárga köves útról, és például az államilag serkentett banki és vállalkozói film-befektetési rendszer kialakulása helyett egy rendőrkanyarral létrehozza a nyíltan diktatórikus filmipart, egyetlen mozdulattal lerombolva az elmúlt 10 év fejlődését. És mindezt miért? Csak azért, hogy egy virágzó, organikusan fejlődő üzlet nyakába ültessen egy fővállalkozást, nehogy már csak úgy magában működjön, anélkül, hogy a kormánynak ellenőrzése, illetve haszna lenne felette és belőle. Kár, mert egy országnak csak egy nemzeti filmipara lehet, és nincs egy külön eldobhatós verzió egy olyan kormány számára, amely egy szigorúan politikamentes övezetből is hadszínteret csinál.
-zé-
