A nagy, epikus történelmi filmek , mint például a Volt Egyszer Egy Amerika, melyek a "nagy film" benyomását hagyják a nézőben, ugyanolyan egyszerű effekteken alapulnak, mint mondjuk a tini-horrorok, csak persze nem pont ugyanazokon. Az "eposz"-filmek először is a látványos fényképezéssel döngölik a nézőt a padlóba, aminek az a lényege, hogy a képeken kerek 0% valóság szerepel. Minden, amit látsz, azért látod, mert a film számára létrehozták, tehát szinte olyan, mint egy sci-fi. Ezek azok a filmek, amelyek kedvéért egész városokat ürítenek ki, statiszták ezreit öltöztetik kosztümökbe, és korabeli kellékek tonnáival árasztják el az utcákat. Mindezt elvileg bármelyik film meg tudja csinálni, kérdés, hogy van-e rá pénz, vagyis kérdés, hogy előreláthatóan elegendő mennyiségű ember fogja-e megnézni a mozikban, szóval, hogy megéri-e a pénzét. A Malena mindenesetre az ilyen "nagy volumenű" filmek mutációjaként jött létre. Mindent megtalálni benne, amit a "nagy filmekben" szokás, sajnos azonban ezek az effektek csupán kölcsönvett effektek maradnak, és nem áll össze belőlük egy új film. Kár, de nézzük, hogy végül is mit kapunk.



A helyszín a negyvenes évek Olaszországa. A nagy volumenű filmekhez hasonlóan az egykori neorealizmus filmjei is hamisíthatóak mutációk révén. Feketébe öltözött olasz nők, megélhetésükkel küszködő emberek, ordítozó családanyák, furcsa felépítésű lakások, és mindenekelőtt a gazdag gesztikulációval előadott jelenetek. Jó, ha látható egy bicikli is, az szerencsét hoz, hiszen az egész világ és az egész Egyesült Államok a Biciklitolvajok c. filmet ismeri egyedül, ha régi olasz filmről van szó. Ahogyan a méhecskék is konkrétan egy-egy szagmolekula miatt választanak egy virágot leszállópályául, a mozinézők is komponens-érzékenyek, és könnyen lehet, hogy egy biciklis felvétel, ha megjelenik a film trailerében, aranyat ér majd a jegyeladásnál. De lényeg a lényeg, a film úgy kezdődik, hogy ez az a nap, amikor Mussolini hadat üzent a szövetségeseknek, és a férfihang hozzáteszi, ezen a napon kapott egy új biciklit. Az ekkor még kissrác neve Renato, és a film teljes hosszát végig fogja biciklizni, hogy az olasz filmélményünk teljes legyen. Néha váltós biciklit látunk, néha váltó nélkülit, de ne izguljunk, ez csak a filmes stáb hibája. A forgatókönyvíró fantáziája azonban elképeszt minket, rögtön itt, a történet legelején. Eddig ugyanis két dolgot dobott fel a vászonra, a negyvenes éveket, meg hogy a kiscsávó kap egy biciklit, de az olasz zsánerképekben gondolkodó agya még egy bravúrral megtoldotta rögtön, és azt találta ki, hogy a srác csatlakozik egy biciklis bandához, akik azzal szórakoznak, hogy egy Malena nevű nőt követnek. Ez aztán a történet! 100% Italiano, a külföldiek (mi is azok vagyunk) kajálni fogják, utána pedig beülnek egy olasz étterembe. A tizedik percben már érezni is lehet, hogy ezt a másfél órát csakis lomha, felsorolásszerű történetvezetéssel lehet majd kitölteni.

Így is történik, mint valami futószalag, vagy egy lassú áramlású folyó, beindul a gépezet, és immár a szükségesnél eggyel mindenképp többedik alkalommal futunk neki a Második Világháború eseményeinek szuvenírszerű átnyálazásához. De mielőtt beköszönt a popcorn-ízű agyhalál, egy pillanatra gondoljunk bele, hogy valójában mit is látunk. Adva van egy nagyon egyszerű, vulgáris és közhelyes kamasztörténet, maszturbációról, erekcióról, és a város legjobb nőjéről, akit ez a Renato nevű srác nemcsak követ, hanem szeret is. Elhatározza, hogy amikor nagy lesz, feleségül veszi, noha a nőnek már van férje, csak a fronton van, és tulajdonképpen meg is halt. Szóval ez a történet, illetve, amit történet helyett kapunk, hiszen ez csak egy állapot, egy helyzet, amibe be kellene, hogy csapjon (végre) a konfliktus, ami történetet csinál az alapszituból. Ez nem fog megtörténni, mindvégig be kell érnünk azzal, hogy Renato követi a nőt, szerelmes belé, ja, és álmodozik róla.



Ebből a kiskanálnyi anyagból növesztik "monumentálisra" és történelmire a filmet, úgy, hogy minden jelenetet durván megfűszereznek (sőt, megtömnek, mint egy libát) korabeli történelmi zsánerképekkel. Aztán már csak az van hátra, hogy ezt a hatalmasra puffasztott olasz terméket becsomagolják. Itt jön be a képbe Ennio Morricone és Koltai Lajos. Morricone zseniális, de 100%, hogy önmagát ismétli, olyan, mintha már valamelyik másik filmben is hallottad volna ezt vagy azt a zenét. Most is ez történik, és persze a Volt Egyszer Egy Amerika jut eszünkbe, ha már választani lehet. Koltai Lajost is direkt mint specialistát hívták meg, ismeretes ugyanis a remek művész rajongása a régi fotográfiák iránt, meg hogy gyűjti a régi képeket, meg minden. A rendező, Giuseppe Tornatore (aki csak '57-ben született, és '89-ben a Cinema Paradiso-val már Oscart nyert, ami nagy elismerés) koncepciója direkt az volt, hogy a felvételek pazar látványt nyújtsanak, mint a régi fekete-fehér fotók. Hát megkapta, mert a megfelelő embert választotta hozzá, plusz egy csomó remek helyszínt, pl. Szicíliát, és Marokkót is. És mi is megkaptuk, ha a szép felvételekért mentünk moziba éppen. Ha azonban valaki a moziban direkt egy filmet szeretne megnézni (szép képek helyett), vagy esetleg direkt idegesítik az olyan filmek, amik a történetet pazar fényképezéssel helyettesítik, óvakodjon ettől a filmtől. Azt, hogy a film mennyire gyenge, cseles módon akkor lehet a legtisztábban megérezni, amikor a végéhez ér. Ekkor a férfihang elmondja, hogy sok nővel volt életében, mindegyiknek azt mondta, hogy emlékezni fog rájuk, de gyakran ez egyáltalán nem jött össze. Viszont ezt a Malena nevű csajt soha nem fogja elfelejteni. Oké, és akkor most mi van?

-jepe-