Jónás És Lilla

Korban is passzolnak egymáshoz, (Godard 30-ban született), és első filmjeiket is mindketten az ötvenes években követték el (Godard 54, Tanner 57), mégis úgy tűnik, mintha két külön generációról volna szó, és még csak kicsit sem tűnnek hasonló stílusú rendezőknek. Godard a 60-as években egész komoly filmeket hozott létre, Kifulladásig, Hímnem, Nőnem, Bolond Pierrot, Kis Katona, Férjes Asszony, Week End, hogy csak egy párat említsünk a klasszikusok közül. Alain Tanner ehhez képest inkább a 80-as években vált időszerűvé, a komolyabb Tanner rajongók már a 80-as Fényévek Távolából-t is nagyon csípték, de a hétköznapi mozinéző számára a Tanner film a 83-as Fehér Városban volt, amelyről szinte senki nem gondolta volna, hogy egy akkor "már" 57 éves bácsi filmje, annyira modern és cool volt. Egy egyszerű történet, svájci férfi Lisszabonba utazik, és ott ragad, nem tud hazajönni, Cézár díjat is nyert, tök jó. Jellegzetes Tanner stílust képviselt, hogy a férfi szupernyolcas filmtekercseken keresztül levelezett a feleségével.



Valamikor a 90-es években itt járt Budapesten, levetítette az egyik filmjét, talán Lady M naplóját(?), és érdekes volt. Szinte ugyanaz az ember, ugyanaz a filmezési stílus, ugyanaz az életnézet, mégis, mintha csak árnyéka lett volna önmagának. Mármint nem Alain Tanner, ő tök jó egészségnek örvendett, és szellemileg sem volt visszaesve, vagy valami, de az a film már valahogy sehol nem volt, eljárt felette az idő.

A Jónás és Lillától ilyenformán már előre lehetett félni, hogy milyen lesz, és tulajdonképpen szépen be is váltotta az ember félelmét, de közben mégis kicsit más volt, egy kicsit jobb és egy kicsit rosszabb, mint amire számítani lehetett.

A furcsaság ott kezdődik, hogy maga ez a filmezési stílus is eléggé kiszámíthatóvá vált. Mintha ugyanaz a valami ismétlődne folyton, és úgy tűnik, minden jelenetben valakik valahol beszélnek valamiről, vagy sétálnak, és ez nagyon lehangoló. Jelen esetben egy fiatal párról van szó, Jónás és Lilla. A lány fekete, és elég jól néznek ki együtt, Alain Tanner szereti sokat mutatni szex-jeleneteket, és most is ezt teszi. A fiú, mit ad isten, filmes, és éppen egy állatkertben forgat egy darab jelenetet egy darab színésznővel. De aztán ellopják a kamerát, és emiatt gondba kerül, de végül is nem járunk a végére, nem lesz belőle semmi. A színésznőről azonban, akinek a segítségével a kamerát vélhetőleg ellopták kiderül, hogy prosti, és egy idő után, amikor már nem tud hova alakulni a történet, a srác megkeresi, és odahívja magukhoz, és aztán jöhet a szerelmi háromszög, meg minden.



Jónás és Lilla tulajdonképpen nincstelenek, nem járnak egyetemre, nincsenek jó munkáik, csak élnek bele az életbe, és iszonyat lehangoló ezt nézni. Lilla egy CD boltban dolgozik, és már több jelenettel azelőtt, hogy kirúgják, azt mondja magáról, hogy munkanélküli, arra lehet gondolni, hogy csak a vágásnál dőlt el, hogy mikor jön a kirúgás-jelenet. Azért rúgják ki, mert azt mondja minden vevőnek, hogy ne vegyen ilyen szar zenéket. Logikus lépés a cégvezetés részéről, persze, hogy kerek legyen a történet, a vásárlók panaszolják be, ahelyett, hogy örülnének, hogy megmondták nekik, hogy amit a kosárba tettek, hulladék, persze, előtte meghallgatták, tehát az ízlésüket érte kritika, de érthető, mert egy ilyen munkanélküli lánynak nehéz lehet megemésztenie, hogy nem az ő ízlése az egyeduralkodó a földön. Lényeg, hogy végre kirúgják.

Közben az idős barátja meghal a srácnak, akitől egy videokamerát is kapott, hogy az elmaradhatatlan Tanner-betétek létrejöhessenek. Ezek az amatőr-felvétel betétek most elsősorban szemetet és szeméttelepeket ábrázolnak, de hát ilyen az élet, most ezt kaptuk ki. Az a legzavaróbb ebben a filmben, hogy ezek a fiatalok valahol forradalmiak, lázadók akarnak lenni, úgy vannak bemutatva, azt mondják rájuk, hogy aktivisták, és boltokba törnek be, hogy focizzanak, és szétrúgják a porcelánokat. A nézőtérről mindez nem annyira érthető, mert mi ellen csinálnak kik mit mikor hol és legfőbbképpen miért? Ez a forradalmiság, anarchizmus 100% bénaság, mintha csak valaki a hatvanas évek Godard-ját próbálná majmolni, rossz időben és rossz helyen.



Fura viszont belegondolni, hogy itt van ez a film, és ha megnézi az ember, látni fogja, ha nem, akkor pedig nem. De komolyan. Annyira pici és eldugott film, egyedül az unikum Cirkó Gejzírben látható, és mondani sem kell, nem kis élmény kizökkenni időből, városból, és egy 15-20 személyes, történelmi ritkaságszámba menően kényelmetlen ülésekkel berendezett miniteremben egy levegőt szívni ezzel a filmmel. És végül, az is egy szempont, hogy ilyen típusú filmet az egy darab örökmozgó kivételével nem igazán lehet látni, szóval, ez van.

-vrae-