Betépve

A vonal másik végén Johnny Depp, aki George Jung-ot alakítja ebben a filmben. Ő várja a reptéren a szállítmány érkezését, és ő örül, hogy minden okés, és hogy (ismét) megcsinálták a pénzüket. Ott ülnek egy asztal körül a hangárhoz tartozó bódéban, és Mr. Jung örül, egyébként rémesen néz ki, szétpuffadt az arca, meg minden. De mielőtt belemelegednénk egy kalandos drog-történetbe, ki kell, hogy ábránduljunk, mert Mr. Jung hangja elkezd mesélni egy történetet, amiből mellesleg az első információ, ami kiderül, az, hogy ő börtönben kushad. De nem ezért kell kiábrándulnunk, hanem azért, mert a film nem egészen arról szól, amire a cím utal.

Mert mire is utal? Hát arra, hogy mindenki be lesz tépve, kaland, rock & roll, miegymás - Tarantino és Danny Boyle óta csípjük a drogos thrillereket. Ennek a filmnek azonban egészen más tervei vannak. Perceken belül kijózanodunk, és azon kapjuk magunkat, hogy a film egy Casinót kezd el építeni a szemünk láttára, vagy legalább is egy Boogie Nights-ot, vagy esetleg egy Nagymenőket? Egy biztos, itt valami "éra" van a dologban, és nem azt fogjuk látni, ahogy Deep és Potente, meg Cruz szénné tépett arccal nagyon vicces kalandokon mennek keresztül, hanem tulajdonképpen egy ember életének az igaz történetét, az elejétől a végéig. Ez az ember Mr. Jung, aki kiskorában egy reményteljes gyerkőc volt, ám az apja (Ray Liotta, aki egy eléggé nagyot alakított) csődbe ment, az anyja pedig állandóan raplizott, ha nem volt elég pénz, szóval a kis George Jung elhatározta, hogy soha nem fog hiányt szenvedni pénzből.

Másodpercek alatt hozzászokik a szemünk a tudat alatt elvárt történettől való eltéréshez, és cserébe egy egészen új világ kezd el kitárulni, és ahogyan ezt teszi, úgy kezd minket egyre jobban érdekelni. Adva van tehát egy ember, egy fiatal srác, aki dagi haverjával nekivágott a "napsütötte Californiának", persze lehetne egyszerűbben is mondani, pl. hogy leköltöztek L.A.-be, de meg kell hagyni tényleg nagyon szépen sütött a nap. Mindez a hatvanas évek végén történik, és rögtön az első percben ott van két bombázó lány a szomszédban, akik mosolyogva átköszönnek, hogy "segítsünk pakolni?", és nevetés. A következő kép pedig az, hogy együtt szívnak a beach-en, és ekkor már látjuk azt is, hogy az egyik bombázó nem más, mint Franka Potente, a fantasztikus német színészlány, a Lé Meg a Lola sztárja.

Egyrészt minden úgy halad, mint a filmekben, másrészt, mivel ez egy valóságban "lejátszódott" élet története, vannak eltérések a szokásos, vagy kínálkozó filmes dramaturgiától. Addig is azonban a fiatalok, George és Barbara (Franka Potente) e napfényes világ kellős közepén hihetetlen boldogok, ott sétálnak a parton, szerelmesek egymásba, és noha tél van, mégis meleg, miközben arról beszélnek, hogy tényleg mennyire nagyon boldogok, és menyire nagyon szeretik egymást. Így utólag azt kívánjuk (és tesszük ezt valószínűleg minden egyes nézővel egyetemben), hogy bárcsak itt állt volna meg az idő a számukra, vagy bárcsak valahogy a következő jelenetet ki lehetne cserélni valami másra.

Ebben a "következő" jelenetben az van ugyanis, hogy Tuna, a dagi fiú hazajön a városból, George és Barbara éppen délutáni szerelmeskedés után pihegnek az ágyban, amikor Tuna bedobja, hogy tudja, miből lehet nagyon könnyen pénzt keresni: ez pedig a fű-árusítás.

A fű nem is kábítószer, a felhasználói oldalt tekintve biztos, hogy nem az, csak a nagyon jobboldali drogtörvények teszik azzá, ugyanakkor ne legyünk naivak, mert a szolgáltatói oldalról nézve a fű is drog, mivel jó sok pénzt lehet keresni vele (illetve az állam szempontjából: veszíteni). George Jung és kis csapata percek alatt eljut oda, hogy heti két óriási bőrönddel csempésznek át a keleti partra marijuana-t. A sok egyetemista azonban túl jó felvevő piac, és ez a két bőrönd kevésnek bizonyul. Alig markolunk kettőt a hizlalós popcornunkból, és Jungék lementek Mexikóba saját "forrást" találni, sőt, megszervezték a kis motoros repülővel történő szállítást is. Elképesztő mennyiségű pénzük lett. 100 ezer dollárok hetente! Ezt látva egyébként nem is annyira meglepő, hogy az ártatlan szórakozást kábítószernek nevezik, ugyanakkor vicces belegondolni abba is, hogy ha ezt a forgalmat megadóztatnák, mennyivel jobban járna mindenki, na nem mintha az alvilág sorban állna azért, hogy végre adózhasson a drogokért. Na jó, félre a tréfával, Jung és tsai nagyon-nagyon sok pénzt keresnek, és a film már itt kőkemény tanulságot kínál nekünk, mert ez az, amiért az egészet csinálták, a pénz, és ez az, ami, rögtön, ahogy megszerzik, mint egy lendkerék, továbblendíti őket az úton, felfelé az anyagi létrán, és meredeken lefelé a fű-lejtőn. Vagyis látjuk, hogy a dolgok nem a véletlen szeszélyéből alakulnak úgy, ahogy, hanem mint ahogyan egy tű szántja szorgalmasan egy bakelit lemez barázdáit, ugyanúgy egy lefixált útvonalat követnek a srácok a korong közepe felé, és ez nem kis élmény -mármint mindezt látni.

Amíg a Casinó c.film esetében simán mondhatjuk azt, hogy egyfajta tudatos, menetrendszerű leépülési folyamatot mutat be a film, addig itt annyiban variálódik a helyzet, hogy valóságban megtörtént életekről van szó, és így nem annyira a papírforma diktál, illetve itt az élet gyakran megszégyeníti a papírformát a leleményességével, amellyel durva fordulatokat produkál. Például, ahogyan Franka Potente kiszáll a filmből, az nem egy kis dolog, rendesen szíven üti a nézőt.

Ezzel párhuzamosan George Jung két évre börtönbe kerül, amit a legfrappánsabban egyfajta bűnözői továbbképző központként lehetne leírni. Van egy egészen festőien ábrázolt jelenet (a film egyébként az utolsó centiméterig nagyon finoman van rendezve és fényképezve), amikor Jung cellatársa egyik éjjel megkísérti, mint maga az ördög. Csak az élfénnyel megvilágított arcokat látjuk, és látjuk azt is, ahogy a rossz lassan átterjed az egyik arcról a másik arc mögé, bele az agyába, és a kocka már el is van vetve. A cellatárs arról győzi meg Jungot, hogy hiba volt fűvel kereskedni, amikor az igazi pálya a kokain. Szabadulásukig bőven van idő kiképezniük magukat, és frissen szabadulva, mint a frissdiplomások vethetik bele magukat az új bizniszbe.

Jung nem valami sokat csajozik, két kábítószer-korszak, két nő, ennyi a mérlege, a kokain-kereskedő korszakához a kolumbiai születésű Mirtha (Penélope Cruz) tartozik. Ezzel a termékkel már annyit kaszálnak, hogy jókora dobozokban tartják a pénzt, és csak kilóra mérik le őket. Akkor már kábé 3 millió dollár van benne, és ezekből a dobozokból annyi van a lakásukban, hogy már a wc-be is kell pakolniuk. Elképesztő. És meglátjuk, hogy a pénz menyire számít. Semennyire. A különféle maffiózók különféle módon és mértékben "költekeznek", illetve adnak magukra, ahogyan azt a filmekben megfigyelhettük. Például az olaszok sok ruhát vásárolnak, lásd Nagymenők, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az alvilágban mindig ott van a sivárság, akármennyi pénzük van, mégsincs semmijük sem. De ezt csak ők látják, akik "benne vannak", az emberek kintről mindig azt hiszik, hogy ezek a nagymenők. És nem arról van szó, hogy minél több pénze van valakinek, annál jobban "inflálódik" számára az értéke. Olyan ez, mint a lopás, ellopni valamit, azt jelenti, hogy valami nem az övé, mégis úgy csinál, mintha - de ez nagyon kevés, csak szerzeteseknek ajánlható, akik a tulajdonlás intézményét nagy ívben letojják. A lényeg az, hogy mi történik ezalatt az egész történet alatt? Látszólag George Jung élete lesz egyre jobb és jobb, hiszen anyagilag egyre jobban prosperál, míg végül hegyekben állnak nála a milliók. Valójában azonban az van (és ez a roppant profi film nem mulasztja el ziccerként lecsapni, úgy értjük, halál profin ábrázolni), hogy a kokain utazni szeretne, és mint az egerek, akik egykor búzaszállítmányokat értelmeztek át (ami az emberek számára egy rakomány búza volt, az az egereknek az új világba vezető hajóút), egyszerűen megtalálja az útját a betépni éhes közönségig. Sőt, ha egy kicsit élesebb szeműek vagyunk, láthatjuk, hogy a kokain és a közönsége is eszközök, és nem történik más, mint hogy a pénz keresi az útját. Az alvilág pénze, amely, mint mindenfajta pénz és hatalom, szaporodni és sokasodni szeretne, és ezért mozgásba hoz dolgokat.

George Jung és társai csak parasztok a táblán, gyalogok a pályán, senkik ők, és semmik, akiknek semmijük sincs, sima munkások, közlekedő-edények.

És így, hogy az alvilág pénze folyik át rajtuk, mint valami áram, egy csomó más dolog egyáltalán nem tud keresztülfolyni ezeken az embereken, nevezetesen az életük sem. Mert bizony az élet sem egy konzervdobozba bepakolható valami, az maga a legpompásabb áramlás, amit kár kihagyni, súlyos kár hagyni, hogy - mint valami patakot- eltereljék.

Egyszerűen gyönyörű az a jelenet, amikor '92-ben találkozik Mirtha és George, mindketten joggingban. A filmművészet emlékezetes jelenetei közé tartozik máris ez a jelenet, noha jövőre az Oscar-on biztosan fogjuk látni párszor a díjak előtti bejátszásokban, mert egyébként úgy tűnik, Depp szépen kiérdemelt magának "valami" díjat. Ott állnak, mögöttük két teljes évtizeddel, rajtuk valami olyan gönc, amit azok vesznek fel, akikkel csak megtörténik az életük, ahelyett, hogy ők maguk csinálnák. Nem tudnak mit kezdeni egymással, harag, düh, bosszú, keserűség, minden feloldódik abban az ürességben, hogy egyszerűen nincs semmijük, és senkijük - az egy darab kislányukon kívül. Végül Mirtha George után szól, hogy "George!", mire George megfordul, tökre szeretné újra kezdeni az egészet velük, vagy legalább folytatni, és Mirtha megkérdi, hogy "amúgy jól vagy?", és George ettől valószínűleg akkora életkedv-löketet kapott, hogy hatszor körbeutazhatta volna földet gyalog. Nagyon szép jelenet.

De az élet eléggé kevés lépés-lehetőséget kínál minden percben, mindenkinek, különösen azoknak, akiket a pénz, különösen a nagy és fekete pénz az áramába kerített "vezetőnek". És ne lepődjünk meg, ha ez a nagyon profin végigvezetett, cseppet sem hatásvadász, viszont 100% tiszta életélményt jelentő film nem a legvidámabban végződik. Sőt, hogy kis túlzással éljünk, a Hatodik Érzék befejezéséhez nagyban hasonlító befejezést kapunk, és egy képet arról, hogy milyen hely a pokol ezen a földön.

-zé-