A.I. - Mesterséges Értelem

Ez a film eléggé másmilyen, mint amilyennek a trailerben mutatja magát, de ha objektívek akarunk lenni, elmondhatjuk, hogy sok-sok más filmhez képest is más, tehát nem egy elhasznált "deja vu". A történet valahol a távoli jövőben történik, amikor már New York víz alá került, mert az üvegház-hatás miatt felolvadtak a jéghegyek. Ez a rész meglehetősen szép és izgalmas, sőt, még konkrétan a filmművészethez is köze van. Egy gyönyörű beállításban látjuk a háborgó, sötétzöld óceánt, és noha valószínű, hogy a felvételt simán a kaliforniai Long Beach-en vették fel, komoly erőfeszítéseket téve arra, hogy a szörfözőket távol tartsák a felvétel idejére, mégis elhisszük, hogy nincsenek is emberek a környéken. Nem látunk semmit, csak a tengert, és nem hallunk mást, csak a tengert, meg a narrátort, aki beavat minket a történelmi szituba. Nagyon szép. Idáig.

Aztán bepillantást nyerünk egy robotokkal, illetve a műfaj előrehaladottságának megfelelően "Mesterséges Intelligenciával" kísérletező fejlesztő-professzor egyik előadásába. Hobby professzor szerepében William Hurt. Félhomály, könyvtárszoba, egyetemi hallgatók, és egy robotnő, aki mindent tud, csak szeretni nem. A prof pedig felveti, mennyire jó lenne egy olyan robot-generáció, amelyik szeretni is tud, és nemcsak tevőlegesen, mint az "örömrobotok", akik imitálják a szeretet és a vonzalom fizikai tüneteit (mint gyors légzés, megemelkedett testhőmérséklet, stb.), hanem a szónak a szenvedő értelmében is képesek szeretni, képesek függővé válni egy másik lény szeretetétől.

Az Időzsaru című egészen jó film jut az ember eszébe, ahol úgy vezetik be az időutazás tényét (30 másodpercben), hogy "hagyjuk a tudományos rizsát, lényeg, hogy a jó ember tényleg megcsinálta ..". Itt azonban eléggé hosszan folyik a diskurzus, és eléggé kevés konkrétumot kapunk a szellemi fejtegetésből, és azt a keveset sokkal konkrétabban is felvezethették volna. Ez a "kevés" az, hogy az embereknek szükségük van igazi szeretetre, nem elég nekik, amit a majom-, illetve "robot-szeretet" nyújtani képes, szóval jöhet a csúcsrobot, aki szeretetileg függ is az embertől, csak hogy a tulajdonos mindent megkapjon a pénzéért. Mindezt egyáltalán nem mondják így ki a filmben, és ebben abszolúte ráismerünk a rég nem látott spielbergi homályra.

Homály: felvet egy kérdést, de leginkább csak csodálkozik rajta, és elvárja, hogy a néző is vele együtt csodálkozzon, "lehet, hogy az ember a hibás, és ez a cápa mégis jófej?", "lehet, hogy sosem tudjuk meg, ki ült abban a kamionban?". Lehet, hogy fogalmam sincs, kik ezek az ufók, ebben a karácsonyfa-szerűen kivilágított űrhajóban, de bizonyára jó fejek, és ha elrepülök velük, néző milliói bámulnak majd tompán csodálkozva, hogy "jé, ez elrepült". Homály és lebegtetés, amit a hetvenes évek tudományos híradói találtak fel. Lenyomnak egy enyhe tudósítást arról, hogy egy parkban korhadnak a fák, megkérdezik a parkőrt, meg két járókelőt, hogy mit tudnak, és az utolsó fél percben a moderátor elgagyogja, hogy "lehet, hogy valami gomba, lehet, hogy ezek az emberek tényleg semmit nem tudnak, de az is lehet, hogy valami eddig soha nem látott dologgal állunk szemben .." - és vége. Ahelyett, hogy választ kaptunk volna (mert végülis ezért néztük az egészet), kaptunk egy kérdést, és odasuttogják még, hogy nem tudjuk meg soha. Nos, ez az a spielbergi homály, amire gondolunk.

A homályon felül az a baja a filmnek, hogy nagyon lassú, nagyon hosszú, és nem utolsósorban az is, hogy nem is egy történet van benne, hanem összesen vagy három, ami alapvető dramaturgiai hiba.

Van egy film a kissráccal és a szüleivel. Aztán van egy film a kissráccal és Jude Law-val, akik együtt lekoppintják az Óz, a Nagy varázslót, na nem mintha valaki kérte volna rá őket. És van egy harmadik film is, amely tulajdonképpen az egyetlen, aminek van is valami értelme. Az van, hogy egyszercsak eltelt 2000 év, és már kihalt az emberiség. A jég alól kihorgásszák a kissrácot, ja, hogy kik horgásszák ki? Lehet egyet találgatni .. : az ufók, a jó kis spielbergi ufók. A kisfiú, aki egy szerető robot, 2000 éven keresztül is csak arra vált, hogy "a kék tündér" igazi gyerekké változtassa, akit majd az anyukája ténylegiből szeretni fog. És akkor az ufók teljesítik ezt a kívánságát, mert egy hajtincsből újra össze tudnak rakni valakit. Ja, azt majdnem elfelejtik mondani, hogy ez a valaki csak egy napot élhet így.

A kissrác tehát emberré akar válni, hogy az anyja tényleg szeresse őt, és kap egy napot, több, mint 2000 év várakozás után. Egy tökéletes nap. Ez egy abszolút szép történet, de talán nem a film utolsó 20 percében kellett volna bevetni, mert ez így csak egy toldalék. Egy filmen belül összesen egy történetet lehet megélni, ez törvény. Az, hogy a kisfiú túlélt két egész történetet is, és végül még egy harmadikba is belekerül (amely egyébként a film második szép része a film eleji tenger óta), egyszerűen egy malőr, amit nem lett volna szabad megengedni. Az eredmény: az ember teljesen lehangoltan távozik a moziból, a szék is lezsibbadt alatta, a következő pár napot pedig fix, hogy unottan és gépiesen fogja végig csinálni.

Kétségtelen, hogy egy nagy kaliberű, összefoglaló jellegű alkotást vártunk volna, ami kimeríti a témát, amiről szól, és az is kétségtelen, hogy ezt nem kaptuk meg.

Az A.I. - Mesterséges értelem Stanley Kubrick évtizedek óta létező filmterve volt. Egy olyan figura foglalkoztatta, amelyen keresztül be tudná mutatni a technikai gondolkodás jövőjét. "A 80-as években Stanley Kubrick beavatott a titkába, és elmesélt nekem egy csodálatos történetet " - meséli Steven Spielberg, az Oscar-díjas rendező, Kubrick régi barátja. - "Annyira megragadott ez a mese, hogy miután Stanley itthagyott minket, el akartam mondani helyette." Kubrick egyébként sokkal messzebb jutott e film megvalósítása terén mint a 80-as évek eleje. Daniel Young-tól, a remek Roarsch c. film rendezőjétől (aki egyben Kubrick rajongó is) azt hallottuk, hogy az a csodálatos Björk klip, az All is Full of Love sem/nem jöhetett volna létre Kubrick projectjének a meghiúsulása nélkül, mert tudniillik a babák már ahhoz az A. I. -hez készültek. De félreértés ne essék, nem gondoljuk, hogy "bezzeg, ha Kubrick csinálhatta volna meg, jobb lett volna", és azt sem, hogy "Spielberg jobban csinálta meg, mint Kubrick csinálta volna". Összesen egy darab filmünk van, és csak erről beszélünk.

A film a legtöbbet Haley Joel Osment-nek köszönheti, illetve a Hatodik Érzéknek. A kisfiú suttogása, tökéletes és utánozhatatlan arcjátéka óhatatlanul (illetve szándékosan) a Hatodik Érzék atmoszféráját ígéri a leendő nézőnek (amiről jobb, ha már az elején lemond). Amúgy leginkább a Halálsoron (The Green Mile) és a A Kétszáz Éves Ember (The Bicentennial Man) találkozásakénttudnánk leírni az A.I.-t. A harmadik "rész" pedig egyértelműen a Tarkovszkij-féle Solaris-ra emlékeztet (na, nem mintha valaki más is csinált volna Solarist), aminek lehet örülni is, meg nem is. Ez a rész egy tényleg jól sikerült 10-15 perc, a különleges képi hatást azzal érték el, hogy videó kamerával vették fel, egyszerűen gyönyörű. De mi van akkor, ha úgy nézi valaki a dolgot, hogy látott egy filmet, amiben azt ígérték, hogy mindent megkap az Artificial Intelligence c. témában, és közben nem kapott egyebet, csak a Hatodik Érzék kisfiújának suttogását, egy szereplők nélküli gyönyörű tengert az elején, meg egy gramm Tarkovszkijt a végén? Közben pedig egyetlen egy konfliktust sem oldottak meg, még csak nem is konfrontálódnak igazán, semmit nem bontottak ki, az egész nem is egy igazi forgatókönyv, hanem inkább egy vázlat arról, hogy "majd ilyen jelenetek lesznek". De ezeket a jeleneteket azért valakinek meg is kellene írnia, és ami még fontosabb, a film során felvetett konfliktusokat el kellene varrni, mert az, hogy ja, bocs, eltelt 2000 év, az összes felvetett cselekményszál elévült, ez eléggé lehangolóan hangzik. És valóban, az ember tényleg nincs is feldobva, amikor végül kijön a moziból.

-jepe-