Amerikai Rapszódia

A helyszín Budapest, az ötvenes évek elején, elhangzik valami halvány mondat, mintha narráció akarna lenni, hogy 15-16 évvel később kell visszajönnie, valakinek, Budapestre, és mi máris úgy érezhetjük, hogy egy újabb alacsonyan szántó történelmi előadássorozatba csöppentünk. A fiatal pár, Margit és Péter (Nastassja Kinski és Tony Goldwyn) a súlyos történelmi időkben nekivág, hogy átmenekítsék őket az országhatáron, illetve vasfüggönyön. Lényegében itt dől el minden. Mind az életben, mind a filmben. Ha Szőke András rossz fej, ha átveri őket, akkor ez egy nagyon durva dráma, és mi nézők, x évtizeddel a megtörtént események után sem számíthatunk túl sok jóra. Szőke András, magyar humorista és alternatív filmrendező viszonylag gyakran kap szerepet filmekben, hogy eljátsszon egy-egy "egyszerű" arcot, most ő volt az a parasztember, aki Margitot és Pétert átcsempészte a határon. A jelenetek dermesztően izgalmasak voltak, hasonlóan kedvencünkhöz, a Felhők Közül a Nap-hoz, hogy a témakör legeslegszebb filmjét, a francia Nyomorultakat ne is említsük.

Ez a film, illetve ennek a filmnek a menekülés-jelenetei hasonlóan "izgalmasak", mint a nagy elődökéi, de nem ugyanúgy. Ennek a filmnek a határon való átszökés "csak" háttere, előzménye, nem ezeken a jeleneteken van az összes hangsúly, bár kétségkívül elemi részét alkotják a filmnek. Vagyis az van (tulajdonképpen majdnem, mintha egy videóklipet néznénk), hogy derült égből előkerül egy olyan jelenetsor, negyedórás, húsz perces kivitelben, amit már nagyon-nagyon sok (két órás) változatban láttunk. Kérdem én, hogyan lehet ebben a relatíve röpke időben a Felhők Közül A Nap-hoz hasonló emberi és történelmi feszültséget teremteni? A megoldás "egyszerű", ami persze nem azt jelenti, hogy megvalósítani is egyszerű, mert a megvalósítása konkrétan művészetet igényel, vagyis a legkomolyabb minőséget. Ez a megoldás azon alapul, hogy amit valaki átélt, az a majdani mozinézők számára is (esetleg) átélhető élményként jelentkezhet. Itt most pontosan ez a helyzet, mintha velünk történne mindaz, amit látunk - ez teszi izgalmassá a dióhéjban tálalt szökést a határon keresztül.

Egyébként, ha már itt tartunk, nem véletlenül próbáltuk ezt az átélhetőséget ecsetelni, mert gyakorlatilag ez az, ami az egész film minőségért (pozitív értelemben) felelős. Persze, az olvasó párszor igencsak meglepődhet, amikor a filmet nézi, hogy "de miért dicsérték ezt annyira a Csapnivalóban?", és éppen itt van a kutya eltemetve. A film minősége a végén derül ki, mert amikor a moziból távozunk, úgy érezzük, hogy kaptunk valamit, egy jó dolgot, egy történetet, ráadásul egy jó történetet, jó formában megvalósítva.

Az Amerikai Rapszódia tele van egészen jó megoldásokkal, melyekre mind az jellemző, hogy nemművészkedők, hanem direktek és egyszerűsítő jellegűek. Emiatt a film nézése közben úgy érezhetjük, hogy "Hát ez nem egy Távol Afrikától ..", de aztán, amikor később belegondolunk, rájövünk, hogy ez nem is volt baj. Példaként leginkább az kínálja magát, amikor a fiatal pár a kettes villamossal keresztülszeli a várost, végig a Duna-parton. Lévén, hogy ez az 50-es évek akart lenni, egy fokkal nagyobb költséget jelentett volna végig lezárni az egész partot (beleértve hajók eltávolítását), mint amit az Evita, vagy az I Spy budapesti forgatása jelentett. Ehelyett úgy "oldották meg", hogy a villamos ablakának az alját -olyan 30 centis sávban- leragasztották egy nem áttetsző nylon ragasztóval, ami elhomályosította a város azon részleteit (modern autók, hajók, emberek), amelyek "bekavarhattak" volna a történelmi képbe. Egyszerűen zseniális megoldás. Művészet. A néző semmit sem veszít, sőt, megkapja azt a többletet, hogy látja, a csíktól felfelé Budapest ugyanaz. Ezt a csíkos megoldást mindenképp dicsérnünk kell az eleganciája miatt, olyan körülbelül, mint a Bertold Brecht színházát jellemző "jelzésszerű" elemek (melyek persze Shakespeare-nél ugyanúgy megvoltak), melyek egyfajta anti-Sztanyiszlavszkij stílusban nem anyagot mozgatnak meg, hanem a néző képzeletét.

A jó elemek mellett vannak a filmben gyengébben eltaláltak, esetleg teljesen szétesettek is, például van az USA-ban játszódó részekben két szomszédnő, akik valahányszor megjelennek, a néző rosszul lesz tőlük, na semmi személyes ok, csak annyira rosszul vannak megírva, megrendezve, hogy legszívesebben kihagynánk őket, még utólag is. Vannak olyan részek is, melyeken az látszik, hogy az egészet a DP-re bízták (director of photography), aki nem más, mint Ragályi Elemér (!). Ilyen jelenet például, amikor a kis Zsuzsi megérkezik az USA-ba, és a szülei ott várják reptéren.

Az összhatás azonban mégis egész jó, és mindez azért, mert nagyon jók a szereplők, nagyon jó a történet és nagyon jól átélhető az egész. Egy film legfontosabb része a történet, amit a fim elmond, így ez a film eleve nem áll rosszul. Gárdos Éva forgatókönyve egyébként megnyerte a '98-as Hartley-Meryll forgatókönyv-verseny fődíját, ami a filmet látva nem meglepő, hiszen egy nagyon laza, nagyon egyszerű, és mégis teljesen érzelmes történetet mond el.

Zsuzsi története (Gárdos Éva középső neve Zsuzsa) nem az ortodox művészfilm-rajongók kedvenc története, és nem is azoké a mozinéző embertársainké, akik ha már kimozdulnak otthonról, legalább egy új Die Hard-ot akarnak látni. Ez a film leginkább azoknak való, akik szeretik az "emberi történeteket". Zsuzsi sztorija egyébként tényleg nagyon egyszerű, a kislányt 6 éves koráig otthon hagyták, Magyarországon, amíg a család többi része már az USA-ban élte új életét. Amikor végre Zsuzsi is megérkezett az új világba, egy váratlan fordulat következett: Zsuzsi iszonyatosan rosszul érezte magát, szinte az első percektől, egészen addig, amíg végül nem kapott egy repülőjegyet vissza, Magyarországra. "Egyszerű" konfliktus, a kislány úgy érezte, hogy lemondtak róla, cserben hagyták, másrészt a nevelőszüleit sem volt képes hat év után másképp látni, csak mint a valódi szüleit. Amerikára és az amerikai (igazi) szüleire tehát két okból is haragudhat, azért, mert a (nevelő) szüleit elszakították tőle, és azért is, mert hatéven keresztül "megfeledkeztek" róla. Tiszta ügy, egy gyermekpszichológus számára rutin eset. Az egész történet szépsége valóban az egyszerűségében rejlik, tökéletes például, ahogyan azt mutatják, hogy a nagymama (akit Bánfalvy Ágnes alakít), hirtelen megijed, hogy valami baja eshet az unokájának, ha rábízza arra a fura szerzet embercsempész nőre, aki az meséli, hogy altatót ad a bébinek, aztán jól elalszik, és meg sem nyikkan majd, ott abban a zsákban, amiben átviszi majd a határon .. Egyből meg vagyunk győzve, hogy ez egy jogos döntés volt. De ennél még szebb és még egyszerűbb, ahogyan később Nastassja Kinski 6 éves kislánya kérdésére, hogy miért hagyták őt otthon, csak kb. annyit felel, hogy "mert nem voltak biztonságosak a körülmények". Ennél többet hiába is mondtak volna a kisgyereknek, túl bonyolult lett volna az igazi válasz, hogymegértse. "Tudod, kislányom, 50-es évek, Magyarország, egy embercsempésznő, vasfüggöny, börtön, altató, szülői féltés, gyanú, veszély, stb .. ".

Zsuzsi egész fiatalkorát végiglázadja, utálja a szüleit, leginkább az anyját, egyetlen egy dolog jár a fejében, hogy visszakerüljön Magyarországra. És amikor egyszer visszautazhat, akkor ér el a film a második, és egyben legdöntőbb fordulathoz, hogy hogyan ábrázolja Zsuzsi Magyarországi "látogatását". Itt mindent el lehetett volna rontani, az egész film simán lemehetett volna 3 pont alá is, akár úgy, hogy akkoriban Zsuzsi, vagyis Gárdos Éva nem "megfelelően" dolgozza fel az élményeit, akár úgy, hogy Gárdos Éva később nem megfelelően tálalja az akkori élményeit. Az egyszerűség azonban ekkor is győz, Gárdos Éva érezhetően nem agyalt sokat azon, hogy mit érzett a fiatal Zsuzsi, hanem megírta "az őszintét". Nem egy Die Hard és nem is egy Háború és Béke, de jól hat ránk, és a film nagy jeleneténél (minden filmnek van egy nagy jelenete) valóban érzünk egy adag borzongást, és ez az, ami miatt kedvelni lehet ezt a filmet.

-zé-