Traffic

Nem igazán hisszük, hogy bárki másmilyen érzéssel jönne ki a moziból, mint hogy "elképesztő" vagy "le vagyok nyűgözve", de rövidített verziónak esetleg megteszi az "apám!" is. A következő pár sort annak szenteljük, hogy megvizsgáljuk, mégis hogyan éri el a film ezt az elsöprő hatást.

Napjainkban a világ az információ világa. Az ember tinikorának végén kiűzetik a pariból, mert rájön, hogy a világ, és benne a sok-sok termék és szolgáltatás nem érte van, hanem vadászik rá, és hogy a táplálékláncnak nem a tetején, hanem éppenséggel a legalján helyezkedik el, a "szabad préda" minőségében. Ettől kezdve az ember, mint valami kedves kis hangya igyekszik felmászni minden létező dombra, domborulatra, hogy körül tudjon nézni, hogy képet kaphasson a világról, amiben él. Most már ő is vadász, információra, "képre" vadászik, így halad előre a tápláléklánc meredek lejtőjén felfelé. A Traffic egy hatalmas léptékű leleplezés, egy olyan "kép", amit ember csak akkor kap, ha nagyon-nagyon magasra mászik fel. A Traffic egy akkora információ-dózis, amilyet a valamirevaló államok legalább 85 évre szoktak titkosítani. Ráadásul a Traffic nem puszta információ-tömeg, hanem egy elképesztően izgalmas élmény, egy tökéletes film, amiben egyedül az a fura, hogy szinte példa nélkül közel került a valósághoz.

A valósághoz egyébként nem kellett "közel kerülnie", hiszen eleve abból indult ki. A film írója maga is heveny drogos volt, és noha igaz az, hogy a drogok hatalmát sohasem szabad lebecsülni (a leszokás bárminemű drogról nem győzelem, csupán szégyen a futás, de hasznos) elmondhatjuk, hogy mesébe illő módon vágott vissza ellenségének. Amíg a zseniális Trainspotting egy olyan kalandot jelentett, amely során az ember önmagán belül küzd a felismerésért, hogy maximum két választása van, addig itt most kitágul a játéktér, a kép immár egy nagyfelbontású műholdfelvétel, amelyen belül az emberek, noha nem értéktelenek, mégis kicsi apró pontok. Pontocskák, melyek közül egy eléggé sötét hatalom gyakorlatilag ellenállás nélkül vadássza le az áldozatait. A film címe, hogy "Forgalom", a drogok forgalmát jelenti, és arról kapunk képet, hogy hogyan működik ez a nagy körforgás, ez a tápláléklánc, benne a kicsi apró pontocskák hatalmas drámájával.

A film egyáltalán nem nyomasztó hangulatú, sőt, gyakorlatilag pont azt nyújtja, amit egy ideális filmtől elvárunk, "izgalmat, meg mindent". Nagyon sok cselekményszálon fut a sztori, ezért úgy van vele a néző, hogy ha dráma van, ha valaki meghal, "jut is, marad is", ami a kockázatmentes voyeur szituról gondoskodik. Ilyen módon bebiztosítva, lazán, tágra nyílt szemekkel utazza végig a szerencsés néző a film teljes hosszát, miközben végig arra gondol, hogy ez a 147 perc nemhogy nem sok, hanem kevés.

Minden egy fülledt nyári napon kezdődik, amikor Javier Rodriguez Rodriguez mexikói nyomozó és társa, Manolito elcsípnek egy jókora szállítmány heroint Mexikóban. Két mezei rendőr, két mezei pisztollyal odasétál a kamionosokhoz a sivatag közepén, és minden további nélkül elkobozzák tőlük a hatalmas rakományt. Ennyire egyszerű lenne a rendőrök dolga? Vagy az van, hogy ennyire a bűnüldözés orra előtt végzik dolgukat a sötét erők? A film során természetesen erre is választ kapunk, és azt is meglátjuk, hova jut, mire viszi a két ügyes mexikói zsaru. Rodriguez nyomozó szerepében Benicio Del Toro, a lányok bálványa, aki függetlenül az őt körülövező (tulajdonképpen jogosnak tűnő) pátosztól, egészen remek alakítást nyújt. A tehetséges, roppant jólelkű, de szinte esélytelen helyi zsaru szerepe nem is találhatott volna jobb gazdára, mint Benicio Del Toro-ra, aki a film egyik alappillére.

A másik csúcs Michael Douglas, a főbíró, akit az igazságszolgáltatás csúcsáról neveznek ki az USA által meghirdetett drogháború vezetőjévé. Douglas-nek semmi szüksége sincs arra, hogy megkedveltesse velünk magát, jó ideje már a fő kedvenceink között tartjuk számon, ám, ha véletlenül agymosáson vennénk részt, e film hatására ismét, és legalább ugyanannyira a fő kedvencünkké válna. A szuper-hatalmú Bob Wakefield bíró az ország egyik leghatalmasabb embere, ezzel együtt pedig egy egyszerű családapa is, feleségével és tinédzserkorú lányával. A feleségével még csak-csak rendesen boldogul, ám a 16 éves lányra igazán nincs felkészülve. A lány évfolyamelső, színjeles, tagja egy tucat diákkörnek, benne van az összes sportcsapatban, ám ez az eminencia mindennél rosszabb. Michael Douglas nincs a fejére ejtve, valószínűleg még annak is tökéletesen tudatában van, hogy az ilyen kaliberű elit-fiatalok a legveszélyeztetettebb célpontok a drogokkal szemben, ám az az egyszerűség, az a laza, egyenes vonalú pálya, ahogyan a kislányát megtalálják a drogok, alaposan megrázza őt. Még kész szerencse, hogy ez nem olyan egyszerű-agyú film, mint a Rekviem Egy Álomért, amely mást sem tud, mint az összes szereplőjét elindítani a lejtőn. Itt külön sokat ad hozzá a filmhez, hogy a drogháború fejének mint egyszerű 50-es családapának otthon is meg kell vívnia a harcát.

A lánya, Caroline szerepében Erika Christensen, aki láss csodát, kinek a tesója, a nála egy évvel fiatalabb, 81-es Hayden Christensen-nek, az ifjú Darth Vadernek. Erika Christensen tökéletes tinédzser. Kicsit pufi, na jó, ez azért túlzás, de lényeg, hogy az alakja "tinisen" el van engedve, ami persze nem ellenszenves, egyáltalán nem pártoljuk a vézna tiniket, ráadásul már nem is divat. Pufók arc, autentikusan görbe lábak, az egész lány (mégis) nagyon szép és aranyos. Tényleg maga a tiniség, egyébként dettó úgy néz ki, mint Julia Stiles, de úgy, mintha Julia a filmekben őt alakította volna, és most (végre) magát, az eredetit látnánk - le a kalappal a szereposztók előtt. Az alakítás, amit Erica produkál, tökéletes, az első perctől az utolsóig, és hozzátesszük, hogy már az elején elbukhatta volna, ha nem igazán profi. A legelső jelenetében ugyanis az játssza, hogy Caroline be van tépve, sima füves parti, páran dumcsiznak, és Caroline-nal az élen jó nagy hülyeségeket beszélnek. Isteni alakítás, aminek az a különlegessége, hogy Caroline, noha apja révén elvileg a társaság középpontja, mégis gyakorlatilag egy buta lány, aki csupán bután csapódik a többiekhez. Erika Christensen-t valószínűleg egy életre megkedveli, aki látja ezt a filmet.

A filmben egyébként mindenki nagyon jó, mindenki valami teljesen egyedit, szokatlant, eredetit alakít, amit a filmek zömétől sosem kapunk meg. Például Catherine Zeta-Jones terhes nőt alakít, és a forgatás idején éppen terhes is volt, ami jól látszik is a filmben.

Ha minden alakítás ennyire "pöpec", egy idő után felmerül a gyanú, hogy ebben a rendező, Steven Soderbergh keze "is" benne van. Bizony, amit a Mint A Kámfor és az Erin Brockovich roppant tehetséges rendezője itt nyújt, az nem kis dolog. Valójában pont az történik, amiért a rendezőket kitalálták: pozitív értelemben "elszabadul a pokol", a színészek, helyszínek, képek, szövegek mind felemelkednek a hatására, mintha súlytalanság állapotába kerültek volna, és egy elképesztő kémiai reakcióba lépnek egymással, mindenki mindenkivel, egy élénk, sosem látott koreográfia mentén. Tömören: Steven Soderbergh olyat hozott lére, olyat szabadított fel, amit idáig nem igazán láttunk, és amilyen ritka dolog az új a nap alatt, annyira érdemes észrevenni.

Soderbergh még nem fújt ki azzal, hogy zseniálisat rendezett, gondolta, ha már ott van, ő lesz az, aki felveszi a filmet, egy kis digitális kamerával. Amit a vásznon látunk, az olyan, hogy az embernek (mint a kommandósnak, akit álmából ébresztenek) egyből beugrik a válasz, amit Dziga Vertovtól hallott, csak nem volt gyakran alkalma használni: szőr, jesz, szőr!, "a kamera felszabadítja a látást". Ilyen szépen fényképezett filmet ritkán lát az ember, körülbelül az a hatás, mint annak idején a Kutya Éji Dala volt.

Egyébként kedveljük, és külön tiszteljük azokat a rendezőket, akik magukra vállalják a fényképezés posztját is, mint pl. Doug Liman a Go c. filmben. Az ilyen emberek lemondanak a "második személy" bevonásáról, és mindent házon belül, a saját fejükben rendeznek le, és ezt csak azok teszik meg (sikerrel), akik iszonyat pontosan látják magukban az egész filmet.

Végül, de nem utolsó sorban nagyon jó a filmben a zene, kiköpött Taras Bulba, amit leginkább a HEAT (Szemtől Szemben) c. remek filmben láthattunk. Mellesleg ez a film pont úgy jó, mint a HEAT volt, csak még jobb. Ugyanolyan jó, mint amilyen a Trainspotting volt a maga idejében, ami azt jelenti, hogy jobb, illetve "méltó folytatása", egészében véve, olyan, mintha sok-sok film után végre felbukkant volna egy igazi. Semmi kétség, hogy a magyar fiatalok kedvenc filmje lesz, amire évek múlva is mindenki szívesen fog emlékezni, és amit évente azért egyszer-kétszer mindenki meg fog nézni.

-zé-