Gosford Park
Minden élőlény mással táplálkozik, máshogy építi fel az életét,
másra hajt, ami az egyiknek étel, az a másiknak esetleg hulladék, lásd a növények a mi széndioxidunkat lélegzik be. Altman olyan művész-rendező, aki számára pont azok az elemei fontosak egy filmnek, amely a többi rendező számára értéktelen rutinmeló. Altman, csak úgy, mint az ördög maga, a részletekben lakik, azokban éli ki magát. Altman művészete az adomázás művészete, az, hogy az összes részletet az uralma alá hajtja, hogy alaposan megrendez mindent, amit csak lehet, és szemben a hagyományos rendezőkkel, Altman szinte mindenben lát valami megrendeznivalót.
Altman kedvencei a sok szálon futó beszélgetések, a sokszólamúság, hogy pl. egy partin minden egyes kis beszélgetést egyaránt elénk tár, mintha nem bírna betelni az élet összes részletével, vagy mintha pályát tévesztett volna,
és tulajdonképpen FBI ügynöknek kellett volna mennie, a lehallgatási és megfigyelési osztályon. Nem akarunk különösebben elmerengeni ezen a kérdésen, de Altman művészetének van egy jókora hibája, éspedig saját maga, vagyis az altmani látásmód. Ezzel az a baj, hogy ez egy önmagában létező dolog, egy fix aspektus, egy gép, amely gyakorlatilag folyton ugyanazt csinálja, és az eredmény csak attól lesz más, hogy most éppen mit használt alapanyagnak. Nos, ez a Gosford Park szerény véleményünk szerint egy nagyon rossz alapanyag lehetett, mert a végeredmény egy elkeserítően hosszú és unalmas film lett.
A címe persze jó, és az ember eleinte még némi izgalmat is felfedez sajátmagán, amikor megkezdi leülni 137 perces letöltendő büntetését. Ez az izgalom pedig éppen abból adódik, hogy ez egy Altman-film. "Nem félünk a farkastól", mondogatjuk magunkban bizakodva, "biztosan nem lesz olyan unalmas ez a film, mint amilyennek kinéz, hiszen ez egy Altman-film". A csalódás, amit végül hazavihetünk magunkkal pont emiatt olyan keserű. Egyrészt a világ legszürkébb, leglaposabb, legunalmasabb (de tényleg, fizikailag fájdalmas volt nyitva tartani a szemeinket) filmje idén, sőt, az elmúlt két évben, másrészt pont amiatt ültünk be, hogy egy látszólag, sőt előreláthatóan unalmas filmről
lassacskán kiderüljön, hogy "a varázsló Altman lám ebből is aranyat csinált, mégpedig mennyire finomat!". Vagyis abban a reményben fogadtunk a legesélytelenebb lóra, hogy szemben a látszattal, ő lesz a nyerő befutó. Nyerni azonban semmit nem nyertünk, csak tapasztalatot, és magunktól csak annyit kérdezhetünk, hogy "mégis, mit vártunk?".
A film nagy nehezen gördül, csordogál előre, az összes részletnek komoly jelentőséget tulajdonítva, amitől minden a szürkeség masszájába olvad bele. Aztán ugyancsak nagy nehezen elkövetnek egy gyilkosságot benne, és végül rájövünk, hogy a világ leggyengébb Agatha Christie tévéfilmjét láttuk, bármelyik Poirot, sőt, bármelyik Sherlock Holmes is jobb ennél, de még Miss Marple is.
Altman biztosan élvezte a forgatást, mi azonban szenvedtünk, és ezért most haragszunk is. Végtelenül sznob film, mellesleg kísértetiesen hasonlít Tim Robbins (Altman egyik fő színésze a Játékos óta) filmjére, a Broadway 39. Utcára. A két filmben nemcsak Emily Watson szereplése a közös, de az is, hogy mindkettő ugyanolyan sznob, anti-Hollywood-i és érdektelen módon vész el a részletekben, és hogy mindkettőt ugyanolyan fájdalmas volna megnézni mégegyszer, ha például valaki fegyverrel kényszerítene.
