Pret-a-Porter - Divatdiktátorok

Közben volt a Short Cuts (Rövidre Vágva), melyet a legtöbb normális filmrajongó legalább 2x - 3x megnézett. A Rövidre Vágva tagadhatatlanul enyhén kisebb élményt nyújtott, mint tökéletes elődje, ám később megtanultuk, hogy a Rövidre Vágva "mozaik" stílusa Robert Altman igazi arca, és nem a Játékos egyenes vonalú cselekményvezetése. Lényeg, hogy a Short Cuts kicsi hiányt hagyott maga után, és így annál nagyobb volt az étvágy a Pret-A-Porter iránt. A Pret-A-Porter is hosszú volt, mint a nevével ellentétes Rövidre Vágva, ám valahogy mégsem lett túl hosszú, és ezt a film végén igencsak nagy jóérzéssel nyugtázta a néző. A Pret-A-Porter is mozaikszerű cselekmény görgetést valósított meg, ám annyira sok-sok látnivaló van benne, hogy a néző egyszerűen úgy érzi: nem tudja eleget nézni ezt a filmet. Szóval nagyon pozitív film benyomását keltette, és már akkor látszott, hogy akár a divat, akár a film felől közelít is valaki, a Pret-A-Porter megkerülhetetlen filmélményt jelent a számára.

A történet isteni. Marcello Mastroianni (Sergio) egy egész életét a Szovjetunióban töltött ruhakészítőt alakít, aki most, sok-sok év után Párizsba látogat, hogy megkeresse régi szerelmét (Sophia Loren-t). Itt sikerül is felvennie a kapcsolatot a nő férjével, ám a férj vásárol, egy sonkás szendvicset, ami a torkán akad, így szegény Mastroianni menekülhet a taxiból, amiben ketten ültek, és idős kora ellenére kénytelen magát a ballonkabátos időjárású Párizs Szajnájába vetni a hídról. Jellegzetes Altman-i humor. Az ember csak néz, és nem bír betelni vele. Az egész filmet átszövi Kim Basinger karaktere, Kitty Potter, aki egy amerikai divat tévének tudósít. Mindenkit megállít, mindenkivel próbál interjút készíteni, ami nagyon gyakran sikerül is. Altman az egész divatvilágot megmozgatta ezzel a filmmel, Naomi Campbell könyvében (akár ő írta, akár nem), a Hattyúban is külön kitértek a film forgatására, hogy mindenki be volt mikrofonozva, és ez nagyon furcsa volt, mert nem beszélhettek úgy mint máskor, nem mondhattak súlyos dolgokat egymásról, másokról. Az egész divatvilág megmozdult, ám ez Altman-t egyáltalán nem állította olyan vélt kötelezettségek elé, hogy "valahogy szépen, rendesen mutassa be, hogy mennek a dolgok. Szinte az ellenkezőjétől kellett tartanunk, hogy tudniillik, a film esetleg egy durva szatírába fordul, anélkül, hogy az ártatlan néző lazán élvezhetné, amit lát. Szerencsére azonban ez nem következet be. Altman meglehetősen ironikus volt, de nem öncélúan. Ennek az iróniának eszköze volt Kitty Potter, a szőke tévés nő, aki teljes erőbedobással csacsogja végig a filmet, ám, amint a végén ezt bevallja, semmit sem ért az egészből. Lényegében az amerikai átlagnőt ábrázolta itt nagyon jól, plusz, ezzel a karakterrel még a legegyszerűbb jelenetek is humorossá váltak.

Kitty Potter annak is fő eszköze volt, hogy a jól ismert Altman-is sok-sávos hangvilágot itt többsávos képi világ is kísérje. A tévéstáb forgatása révén gyakran több különböző kamera szemszögéből láttuk ugyanazt. Mármint több különböző jelenet játszódott egyszerre, ugyanazon a helyen, és a kamerák által rögzített anyagok egymással átfedésben voltak, ami megintcsak nagyon izgalmas.

A filmet teletűzdelték divatbemutatókkal, melyek önmagukban nem kis élményt képviselnek. És itt érdemes egy percre megállni és gondolkodni, mennyi ruhát, mennyi zenét, menyi ember, mennyi sztár színészt kapunk ebben a filmben, csak azért, mert Altmannak a sztárok elmennek ingyen, vagy bérmentve is! A világ egyetlen filmje sem tudott volna ekkora sztár-csapatot felvonultatni, a világ egyetlen rendezője, producere sem tudott volna ennyi méregdrága ruhát, vagy ennyi modellt beforgatni egy filmbe, mint Altman tette most. Az történt, hogy Altman megfilmesítette a divatszakmát, az pedig meghajolt a művészete előtt, értsd: türelmesen modellt állt neki.

Julia Roberts és Tim Robbins egész filmet csak végigszerelmeskedik, ki sem teszik a lábukat a hotelszobájukból, amit látnak, azt is csak tévében látják, Kitty Potter közvetítésében, nekik így telt ez a hétvége. Másoknak, mint például A Vogue az Elle és a Harper's szerkesztői számára másképpen volt kalandos ugyanez a pár nap.

Alényeg, hogy amit látunk, az nagyon izgalmas. Ez a film (is) ara tanít minket, hogy hülyeség bárgyú történeteket bámulni, amikor itt van nekünk a valóság! A valóság, amivel egyedül a probléma, hogy nem figyelhető meg, ahhoz pedig, hogy filmre vegyék, egy rendezőzsenire volna szükség, aki képes még a valóságot is megrendezni, és itt jön be a képbe Altman. A filmnek egyébként saját, mélyen húzódó története is van, egy régi korszak lezáródása és egy új kezdete, amely az egyik cég eladása, illetve egy texasi western-csizma gyárossal való fúzióján keresztül jelenik meg. A cég tulajdonosa matt helyzetbe kerül, így a film végén ruhák nélkül, anyaszült meztelenül vonultatja fel a modelleket. A jelent annyira elképesztő, annyira gyönyörű (A Cranberries Pretty c. 94-es számával együtt), hogy például e sorok írójának bármikor megborzong a háta, ha csak rágondol is. Egy hirtelen, kicsit kaotikus, kicsit még éppen formálódó momentum bemutatása ez, egy pillanatkép, amikor éppen megfordul valami, éppen változik. Altman nagysága ekkor látszik leginkább, a film végén, amikor a saját bőrünkön érezzük, hogy sikerült tényleg "lefotóznia", "bekereteznie", "keretbe kényszerítenie" a rakoncátlan, megfigyelhetetlen, ábrázolhatatlan modellt, a divatot. A világ bármelyik filmjét kizökkentené, ha egyetlen olyan minőségű divatbemutató lenne benne, mint amilyenből itt vagy 5-6 darabot is látunk. Egy divatbemutató nem fér bele egy filmbe, szétveti a kereteit, lerázza magáról, mint a túl valóságos jelenetek, mint például amiket elrontottak. Ebbe a filmbe viszont beleférnek a valóság képei, divatbemutatók, modellek, életszerű mozzanatok, minden, mert Altman képes volt befogadni mindet, és magában eggyé gyúrni.

A film végén kiderül, hogy nem a divat hatott vissza a filmre, hanem a film a divatra. Amikor elindulnak a feliratok, érezzük, mostantól nem vagyunk képesek ugyanazzal a szemünkkel nézni a divatbemutatókat, mint korábban (a film előtt). A feliratok alatt látható divatbemutató felvételek egy meghaladott, múltbéli korszak képei, és ezt nem csak most, a cikk írásának idején, 2002-ben lehetett így érezni, hanem már 1995-ben is. Ami az emberben lejátszódik, az annak felel meg, mint amit a film végén látunk. Milo, az ellenszenves fotós, óriásposzter-fotót készít. A képen zöld pázsit, egy pár hónapos bébi láthatóak, és a háttérben egy óriásposzter, rajta egy felirattal: "get real!" (pl. válts valódira). Poszter a poszterben, a keretek kitágulnak, és bejön a friss zöld gyep. Ugyanez a film, divat a filmben, a keretek kitágulnak, bejön az élet, és mi átkerülünk egy Aliz-tükör másik oldalára, mostantól a divatot nem kívülről nézzük, orrunkat a kirakatüvegre tapasztva, hanem belülről, természetesként érzékelve azt, int a minket körülvevő levegőt.

Jó film, nagyon jó film, egy teljesen egyedi, egyszeri, megismételhetetlen akció-performance, amely során a divat modellt állt a zseniális rendezőnek, és a kép, ami készült örökre beivódott az egyetemes kultúra összes kicsi sejtjébe, így a mi agyvelőnkbe is.