Austin Powers - Aranyszerszám

Az előző mondat, való igaz, kicsit negatívra sikerült, de ez az ellentétes elfogultság az előző résszel kapcsolatos csalódásunkból ered. Az előző rész tetszett nekünk, mint megfelelően ráhangolódott célnézők élveztük végig, legalább is a két kiküldött munkatársunk közül az egyikre ez volt a jellemző. A második részről végül az lett a hivatalos álláspontunk, hogy jó film, cool film, leszámítva a Dagadt Rohadék (Fat Bastard) és Heather Graham anális jelenetét, és egészében mindent, ami a Dagadt Rohadékkal kapcsolatos a filmben. Fél évvel később jött azonban a hideg zuhany, amikor a filmet kivettük videón. Szinte nézhetetlen volt. A rákészültség varázsa elszállt, és az egész filmben semmi mást nem lehetett látni, mint a gusztustalanságot, és ez nagyon nem volt jó.

Most a harmadik részt a fentiek tükrében kicsit másképp kezdtük el nézni, zsebünkben egy előítélettel, amely valójában az előző rész utóítélete volt, és amely ítélet szerint kivontuk magunkból a "rákészültséget". Nézői rákészültség nélkül a filmnek magának kell megküzdenie azért, amit meg akar kapni tőlünk. Így, tisztán azonban csak egy meglehetősen lapos és feledhető filmélményben volt észünk.

Az első dolog, ami szembe ötlött, az a történet erőltetettsége. Goldmember. Nyilván a Goldfinger c. James Bond-epizód nyomán született ez a cím, csak kérdés, hogy mi mit nyertünk belőle. Mike Myers biztosan sokat nyer, hiszen immár teljesen közvetlenül egy James Bond paródiának titulálhatja a filmjét. Ez számára előny, hiszen nem kell marha sokat töprengnie azon, hogy mi legyen a történet, egyszerűen felül a paródia-filmek költségkímélő vonatára, azon belül is a harmadosztályra, és (számára) máris minden sínen van. Ezzel szemben a néző azt szeretné, ha ott fenn, a vásznon összeállna valami történet, különben csak olyan, mintha mustra-snitteket látna egy forgatáson készült anyagokból. Nos, természetesen semmiféle történet nem áll össze, és amit látunk, az csak mindenféle gegek sorozata, melyek hol viccesek, hol gusztustalanok akarnak lenni, és tegyük hozzá, ez utóbbi általában össze is jön nekik.

A legelső pár perc még nem is volna rossz, meglepetten vesszük észre, hogy Austin szerepét ezúttal Tom Cruise játssza el, persze, hamar ráébredünk, hogy ez csak egy filmforgatás, ha-ha-ha. Amikor azonban a rendezői székben Steven Spielberget pillantjuk meg, rögtön átértékeljük a helyzetet, és az ugrik be, hogy ez a Mike Myers nem igazán szimpi, mert miért kell neki pont Spielberg? Innentől ez a film pont olyan (nulla), mint a Jay és Néma Bob Visszavág.

Rögtön a Spielberg-es betét után egy Britney Spears-es következik. Ebben Britney, miközben énekel és táncol, nagyon be van indulva Austin-re, mintha azt mondaná, most mindjárt jól megszerezlek. Austin állja a párbajt, és ő is elkezdi ugyanezt a fajta táncnyelvet beszélni, hogy mindjárt megszerezlek, meg minden. Aztán intenzív szexuális kisugárzásával Austin egyszerűen lerobbantja Britney fejét a helyéről. Ezen a ponton az egész már kicsit hányinger. És a film gyakorlatilag még csak most kezdődik.

Innentől egy általános déja vu-hangulatban peregnek a jelenetek. Gyakorlatilag minden ugyanaz, mint az előző részben, csak egy fázissal továbbgörgetve. Ugyanaz a Mini Me, ugyanaz a Dagadt Rohadék, ugyanaz a főhadiszállás, ugyanaz az időutazás, ugyanaz a világot sakkban tartó terv. Vegyük észre, hogy Mini Me, Dagadt Rohadék és az Időutazás az előző részben új cuccok voltak, ehhez képest ebben a részben semmi új elem nembukkant fel, és a régiek is csak koptak. Bár Austin Pwers, hangsúlyozzuk, nem ettől veszítette el a "sármját", hanem attól, hogy újra megnéztük a második részt, és így most már nem is volt mit elveszítenie.

A Destiny's Child-os lány, Beyonce Knowles persze nagyon jól néz ki az ügyeletes bombázó szerepében, de Heather Graham, illetve Liz Hurley után már bárkit rezzenéstelen arccal tudunk fogadni. Beyonce Knowles 1981-ben született, ami nagyon fura, mert az utóbbi pár évet úgy töltöttük, hogy mint egy nagy nőre néztünk fel rá és a zenekarára, erre most kiderül, hogy például tavaly előtt még tini volt. Na mindegy.

Lényeg, hogy ez a harmadik rész csalódás a második után, még akkor is, ha beleszámítjuk, hogy második megtekintésre rendesen kiábrándultunk a második részből, tehát nem volt valami nagy a kihívás. Hogy lesz-e negyedik rész, még nyilván a jövő zenéje, de lévén, hogy a 63 milliós költségvetéséhez képest 180 milliót csinált csak az USA-ban, nehéz elképzelni, hogy egyhamar bezárnák ezt az aranybányát, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Mike Myers ezen kívül gyakorlatilag semmihez sem ért.