Édes Kis Semmiség
The Sweetest Thing 2002.
Három csaj különféle beindult kalandokon utazik keresztül, ez biztosan hangzik annyira jól, hogy bárki kedvet kapjon megírni egy ilyen forgatókönyvet, már csak az a kérdés, hogy ez hogy fog neki sikerülni.
Christina (Cameron Diaz) és barátnője Courtney (Christina Applegate) csöndesen tengetik életüket legény-lakásukban, nappal jó sok pénzt keresnek, este pedig jól elmennek bulizni egy olyan diszkóba, ahol az egykori Studio 54-hez hasonló sorok állnak mindhiába a bejáratnál. Vagyis az élet császárnőivel van dolgunk, bármit megkaphatnak, és feltehetően bárkit is, már csak az a dolguk, hogy kicsit felnőjenek a feladathoz. Értsd, hogy a férfiakat ne csak szívassák, hanem ha arra sor kerül, ha egy arra érdemes példánnyal találkoznak, képesek legyenek normis kapcsolatot (le) folytatni vele.
Mindez úgy néz ki a filmben, hogy Diaz és Applegate ott vidámkodnak, mígnem megjelenik szomorú barátnőjük, Jane (Selma Blair), akit éppen otthagyott egy pasi, és aki emiatt teljesen szomorú. Ekkor még azt gondolhatjuk, hogy ő lesz a főszereplő, akit szépen mederbe terel a két felnőttebb csaj. Persze, nem így történik. Selma Blair jóformán csak azért jelenik meg a filmben, hogy jópofa gegekkel át- meg átsegítse a filmet az üresjáratokon.
Ő tehát az ügyeletes geg-felelős karakter, és tegyük hozzá, ezek a gegek mind a Kegyetlen Játékokban alakított Selma Blair karakter gegjeit utánozzák.
A béna, buta és vesztes csaj, akivel a pasik azt csinálhatnak,amit csak akarnak, beleértve az orális szexet. Ez utóbbit szinte annyira előtérbe állítják, hogy ha Selma Blair baráti tanácsot kért volna tőlünk, hogy vajon elvállalja-e ezt a filmet, mi bizony azt mondtuk volna, ne tegye.
A film poénjai (ha már itt tartunk) a csendes őrült kategóriába tartoznak. Kommersz, hétköznapi vígjátékra emlékeztet minket a film minden perce, de ehhez képest időről időre meglehetősen Farelli-s kiugrásokat produkál. Anélkül azonban, hogy a Farelli mostanában (Nagyon Nagy Ő) különösebben lázba hozna minket, meg kell jegyeznünk, hogy ezek a kiugrások soha nem bírják felhúzni a maguk szintjére a filmet. Az eredmény pedig az lesz, hogy mivel a néző nem kap semmiféle megerősítést, hogy most egy beindult vígjátékot néz, marad az alapszitu, hétköznapi vígjáték időszakos kiugrásokkal. Ezek a kiugró jelenetek mind déja vu érzetet keltenek, és nem egy tehetséges, hanem sokkal inkább egy ügyes és szorgalmas forgatókönyvírói munkáról árulkodnak.
Visszatekintve az egész film körülbelül annyira redukálódik, hogy Cameron Diaz-t egyszer visszautasítja egy srác, erre ő és
barátnője utána erednek, hogy megszerezzék, mi pedig izgulhatunk, hogy összejönnek-e a végén, vagy sem. Hogy hogyan lehetett volna jobb ez a film? Jó kérdés, a válasz pedig az, hogy érzelmek. Van egy röpke rész a filmben, amikor Cameron Diaz egyedül táncol lassút abban a bizonyos dizsiben, le is lassítják, nehogy ne vegyük észre, mennyire magányos. Ez volt talán az egyetlen pillanata a filmnek, amely valamiféle emóciót ébresztett bennünk, és ez bizony hatalmas kudarc. Mert három nővel vígjátékot készíteni szerelemről csak úgy lehet, ha az egy romantikus vígjáték.
A rendező, Roger Kumble, a Kegyetlen játékok rendezője ezúttal egyetlen egy jó pontot sem kap tőlünk, de reméljük, sok hasznos holmit vásárol majd a gázsijából.
-jepe-
2002-08-08
