Homok Alatt

Ez a kivételes bánásmód Francois Ozon, 35 éves rendezőt illette meg, akinek a Vízcseppek a Forró Kövön, illetve a Francia Filmnapokon bemutatott 8 Nő c. filmjei után most a Homok Alatt című pszicho-dramatikus művészfilmjével ismerkedhetünk meg.

A történet állítólag még a rendező gyerekkorából ered: Ozon kiskorában szemtanúja volt egy férfi eltűnésének egy tengerparton, aki bement úszni a vízbe, és többé soha nem került elő. Ebből az alapsztoriból Ozon egy olyan "mélysodrású" történetet kerített, ami egy 50-es éveiben járó nő lelki válságát meséli el.

Marie (Charlotte Rampling) egy gyönyörű nő, aki már 25 éve él egy kiegyensúlyozott házasságban férjével, Jeannal (Bruno Cremer). Ez a családi harmónia a házaspár összeszokott mozdulataiban, bensőséges rutincselekvéseiben tükröződik. A rendezés láthatóan az apró dolgokra koncentrált, az olyan mindennapos mozdulatokra, mint például a spagetti-szedés, bortöltés, stb…,és ezek árnyalt bemutatásán keresztül próbálta finoman jellemezni hőseinket, Marie-t, és Jean-t, a nagymackó férjet. Miután a film nagy részében az az érzésünk, mintha az orrunknál fogva vezetnének minket, és tudatosan irányítanák a hangulatunkat, plusz a szereplőkkel kapcsolatos nézői megérzéseinket, úgy tűnik, jól bevált a rendezői koncepció. A részletek később is meglehetősen nagy hangsúlyt kapnak, ezalatt pedig a cselekmény váratlan fordulatot vesz. Marie-ék nyaralni mennek, egy kis tengerparti városkában van a nyaralójuk, és a jelek szerint minden évben ott töltik vakációjukat. De az idei nyaralás más lesz, mint az eddigiek: Jean első nap bemegy úszni a tengerbe, és többé nem kerül elő. Bár mi például mindig örülünk egy jól felépített thrillernek, a film a folyamatos feszültségkeltése ellenére sem a krimi-thriller vonalán halad, ami egy francia művészfilmes rendezőtől nem is olyan nagy meglepetés. Jean eltűnik, de Marie egy kis idő után már nagyon könnyedén veszi a tragédiát, mi pedig kicsit meglepődünk, amikor megtudjuk, hogy miért is van ez. Marie-nak azért nem hiányzik a férje, mert nem tűnt el az életéből, folyamatosan maga mellé képzeli, látja maga előtt, úgy érzi,hogy vele lakik, reggelizik, beszélget. Eléggé kísérteties, ahogyan az általunk halottnak hitt férfival hősnőnk szemrebbenés nélkül éli tovább az életét. Aztán felbukkan egy új férfi, és mi elkezdhetünk azon izgulni, hogy a kissé megzavarodott Marie mennyire fog durván reagálni a Vincent nevű férfi udvarlásaira.

Ez a fajta nézői feszültség (ami mellesleg utólag feleslegesnek bizonyul) az olyan típusú filmek miatt van, mint például a Zongoratanárnő, ahol egy látszólag normális nő totál perverz betegnek bizonyul. Szerencsére Ozon filmje nem megy ennyire messzire, megelégszik a sejtetéssel, az őrültség balsejtelmével, és nem teszi próbára a türelmünket. A film egyébként meglepően hangulatos képekkel dolgozik, ami azt is jelenti, hogy szívesen időzünk el hosszú perceket úgy, hogy közben Marie-t nézzük egy konditerem öltözőjében üldögélve, mert ezalatt a percek alatt közelebb kerülünk hősnőnkhöz, a fura történetéhez, vagyis az egész filmhez. Ha ezt egy film már képes elérni a nézőivel -mármint hogy a mélyebb átgondolás kedvéért nem sietünk sehova-, az jó jel, és a rendezést dicséri. Ozon tehát jól dolgozott, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy pompás színészeket gyűjtött össze.

A Marie-t játszó Charlotte Rampling (Angyalszív, Kémjátszma) alapjáraton is erőteljes aurával rendelkezhet, mert a filmvásznon szinte tapintható a finom kisugárzása. Nemcsak szép, de nagyon jó színésznő is, neki még a forgatókönyvbeli furcsaságokat is elhiszük. Jean-t, a férjet nem sokáig látjuk -hogy úgy mondjuk- rendes állapotában, de az őt alakító Bruno Cremer azért ismerősnek tűnik nekünk, mint később kiderül, a Maigret-sorozat főszereplőjeként. Vincentet egy számunkra ismeretlen Jacques Nolot nevű színész játssza, aki azon kívül, hogy tengernyi (francia) filmben játszott már, íróként és rendezőként is jegyzi magát. Ami konkrétan a filmünket illeti, Nolot egy nagyon megnyerő figurát alakít, kifejezetten stílusosan. Egy ilyen Vincent-féle fickóba bármelyik nő bele tudna szeretni, de Marie-val nincs könnyű dolga, többek közt a nő fent említett Jean-képzelgése miatt sem.

A Homok Alatt egy jobbfajta művészfilm, az elgondolkodtató, és nem sokkoló fajtából. A műfaját különben kicsit nehéz lenne meghatározni, mivel se nem krimi (végülis nincs benne gyilkosság), de nem is igazán lélektani dráma, mert annál egy fokkal könnyedebb hangulatú, valahol a kettő között lehet. Mindenesetre azok, akik szeretik a "klasszikus" művészfilmeket, ebben a filmben sem fognak csalódni: bár a moziból kijövet nem leszünk feldobódva, a történet még sokáig fog a fejünkben motoszkálni. (De ez még nem jelenti azt, hogy sikerül megfejteni a rejtélyt: miért lett épp "Homok Alatt" a film címe?)