Végzetes Végjáték

A történetet a Lolita-regényéről híres Nabokovnak köszönhetjük, akinek "A Luzhin Védelem" címmel megjelent regényét dolgozta fel a film. Nálunk az Európai Filmhéten, ahol először mutatták be a filmet, még "Luzsini Védelem" címmel futott, hogy most, a mozikba érve végül megkapja a tragikus színezetű, sakkra kevésbé utaló, de nyelvtörő "Végzetes Végjáték" magyar címét.

Az 1920-as évek végén járunk, Olaszországban, ahol egy üdülőváros épp egy nemzetközi sakkverseny lebonyolítására készül. Az egyik legesélyesebb versenyző az orosz Luzhin, aki csodagyerekként kezdte a pályafutását, és mára ( a film jelenére) már egy igazi, felhők közt közlekedő zseni lett, aki nem vesz tudomást az élet dolgairól, szétszórt és szórakozott mindig, kivéve amikor sakkozik, mert a játékban általában verhetetlen. Elég sok könyv és film készült már eddig a zsenikről ahhoz, hogy egy csupán erről szóló történet érdekes lehessen számunkra, szerencsére Nabokov is így gondolta. Luzhin személyisége, és ezzel együtt a történet is árnyaltabb ennél: azzal együtt, hogy Luzhin erre a sportra született, kivételes képességeinek inkább kárát, mint hasznát látta egész életében. Anyja halála után egy Valentinov nevű befolyásos ember meggyőzte apját arról, hogy nála lesz legjobb kezekben a kicsi Luzhin, ő fogja a legjobb gondját viselni a fiú sakk-karrierjének. Valentinov igazi főgonoszként szerepel a történetben, mivel a támogatás helyett évekig kizsigerelte Luzhint, aztán egyik nap hirtelen magára hagyta egy ismeretlen európai városban (a magyarországi forgatási helyszíneknek köszönhetően épp a Hősök terén hagyja sorsára a fiút). Bár a zseniség csapdáját elkerülte a film, azért vannak motívumok, amikben eléggé egysíkú lett: ilyen például Valentinov (Stuart Wilson) bemutatása is, aki nagyon egyszerű módon, szinte sátáni vonásokkal van ábrázolva, egy olyan emberként, akiben csak a bosszúszomj munkálkodik (mi másért is, mint saját sakk-tehetségtelenségéért), és aki minden pillanatban csak arra vár, hogy főhősünket elpusztíthassa.

Ez az egyszerűség bukkan fel Luzhin elvontságának érzékeltetésénél is, olyan csöppet sem eredeti eszközökkel, mint a szétesett öltözködés, a hirtelen hangulatváltás, csetlés-botlás, és egyéb, általában a "szórakozott professzor" karakterekhez kapcsolódó elemek. Ezeket a sztereotípikus ábrázolásokat viszont jól tudja feledtetni a film remekül megszerkesztett képi világa. Már a film első képeinél az a benyomásunk, hogy az alkotók különös hangsúlyt fektettek a korhű és egyben pontos hangulatidéző kosztümök, helyszínek, kellékek kiválasztására, és a mérsékelt haladású cselekményt egy nagyon szépen (és életszerűen) megszerkesztett vizuális környezetbe kívánták elhelyezni. Ügyesen csinálták, úgyhogy az eredmény egy jó atmoszférájú, európai művészfilm, aminek emlékezetesen szép képei vannak.

A film rendezőnőjét, Marleen Goris-t egyáltalán nem ismerjük, a két főszereplőt, Emily Watson-t és John Turturro-t viszont annál inkább.

Emily Watson, aki a filmben Luzhin Natália nevű szerelmét játssza, nemsokára a Gosford Park c. Altman-filmben fogjuk látni, eddig pedig leginkább a Hilary és Jackie c. dráma Jackie-jeként emlékezhettünk rá. Watson egy nagyon jó kisugárzású, tehetséges színésznő, aki ebben a filmben is remek alakítást nyújtott. Szerepe szerint egy önfejű, érzékeny és okos lányt játszott, aki gyorsan átlátja a Luzhin körüli eseményeket, és erős nőként támogatja a földi (értsd: nem sakk-) dolgokban elesett kedvesét.

Turturro (Pókerarcok, Holdfényszelence, Kvíz Show) jellegzetes játékstílusa nem mindenkinek feltétlenül szimpatikus, de a színészi képességei megkérdőjelezhetetlenek. Az ő Luzhinja magába zárkózott, átlagon felüli intelligenciával rendelkező fiatalember, aki az élet dolgaiban nagyon ügyetlen, és a Natáliával való találkozásig csupán egyetlen dolog tartja életben: a sakkozás. Turturro tulajdonképpen mindent el tud játszani, merengő zsenit pedig még annál is jobban. Az ő játéka nagyon sokat adott hozzá a filmhez, illetve a néhol döcögős történethez.

Mindent egybevéve a két komoly főszereplőnek, az operatőrnek, a látványtervezőnek, és nem utolsósorban a pompás magyarországi helyszíneknek köszönhetően egy jó művészfilmet üdvözölhetünk a Végzetes Végjátékban, egy olyan filmet, ami képes megmozgatni az időutazásos fantáziánkat, és ami a nem túl vidám végkifejlet ellenére is kellemes benyomásokat hagy bennünk a vége felirat után.