Egy Fiúról

Semmi kétség, a film nagyon jól indul. Lendületesen és viccesen kezdődik, Hugh Grant a legjobb formáját nyújtja a link semmittevő Will szerepében, mintegy továbbfejlesztve azt a szélhámosságot, amit a Bridget Jonesban olyan meggyőzően képviselt. Will egy 38 éves fickó, aki csak úgy él bele a világba, mivel az apja munkája után járó zenei jogdíjból él, ezért nem szükséges dolgoznia, és tegyük hozzá, nem is nagyon erőlteti. Vicces jelenetek sorát láthatjuk arra vonatkozóan, hogy hogyan tölti el egy napját Will, illetve hogy hogyan kommunikálja a speciális életmódját mások felé. Hugh Grant nemcsak egy újfajta hajviseletet, hanem egy jól kimunkált új stílust is bevet a filmben, és mindkettő remekül beválik.

A haja a legújabb trend szerinti, a gesztusai pedig túlmutatnak azon a "érzékeny, vicces fickó vagyok, aki habog, ha zavarban van"-féle figurán, ami a Notting Hillben csúcsosodott ki nála, és kb. akkoriban vált unalmassá is. (Persze ez a "helyes értelmiségi srác"-vonal még nagyon jó volt a "Négy Esküvő, Egy Temetés"-ben, "Az Angol, aki Dombra Ment Fel, és Hegyről Jött Le"-ben, sőt, még a ' 99-es "Keresztapusban" is, viszont az "Áldatlan Állapotban", illetve a "Notting Hill"-ben már nem vette jól ki magát). Grant tehát csúcsformában, a történet pezseg, mi pedig nagyokat kacarászunk Will beszólásain. Egy darabig. Mivel egy idő után be kell csúsznia a címszereplőnek is, akiről tulajdonképpen szól a film, megérkezik a 12 éves Marcus (Nicholas Hoult), a ferdén vágott bubifrizurájával, és ezzel a sok nevetgélésnek annyi. Persze erről nem Marcus, hanem a forgatókönyvíró tehet (vagy talán egyenesen a híres regényíró, Nick Hornby, akinek a High Fidelity - Pop, Csajok, Satöbbi - c. könyvét már megfilmesítették, szerintünk nem túl jól…), de tény, hogy a kisfiú egy lehangoló vonalat képvisel.

A mamája egyedül neveli, de nem is ez a legnagyobb gond, hanem hogy a mama (Toni Colette) depressziós, hajlamos az öngyilkosságra, amellett hippiként öltözködik, vegetáriánus, és hasonlók, vagyis alapvetően különbözik az átlagmamáktól, és ezzel ugyancsak megnehezíti Marcus életét. A film igazából Will és Marcus barátságáról szól, a kétféle életfelfogás (a felnőttes és a komolytalan) találkozásáról, egymásra hatásáról, úgy, hogy a történet végét bárki könnyedén kitalálhatja. Ezzel a témával nem is lenne baj, a gond csak az, hogy a film időről időre leül, és ha már leül, akkor egy darabig úgy is marad. Marcus először megpróbálja összehozni a depis mamáját a felhőtlen Will-lel, aztán pedig egyszerűen csak elkezd Will lakására járni, üldögélni, tv-t nézni, barátkozni. Nehéz nem észrevennünkMarcus akciójában a "kis herceges" megszelídítéses akciót, ahogy a tétlen yuppie-t a saját világában környékezi meg, és ha Will egész nap csak a tv-t bámulja, akkor ő ott fog ülni mellette, ugyanúgy a tv-t bámulva. Ez a Will-Marcus vonal jó lenne, de nem növi ki magát, inkább fura mellékszálakra terelődik a cselekmény.

A másik fő hibája a filmnek, hogy egy sor dolognem hihetően jelenik meg benne. Nem tudjuk meg, miért sír folyamatosan Marcus anyja, vagy miért múlik ez el később, a Rachel Weisz által játszott Rachel miért csak azután kedveli meg Willt, amikor kiderül róla, hogy közelről ismer egy kiskölyköt, de tovább megyünk, az sem lesz világos, hogy Marcus miért kezdi el üldözni Willt. Mivel nem ismerjük az amúgy híres, azonos című Hornby-regényt, nem tudjuk, hogy ezek a könyv, a forgatókönyv vagy a film hibái-e, de mi egyszerűen a forgatókönyvre tippelünk. Az a döcögős tempó, amit a film kb. a 40.-ik perce után vesz fel, az a forgatókönyv bűnösségére utal. Az elvileg vígjátéki film lassan átevez drámába, aztán érinti a családi filmek vonalát, majd simán romantikus lesz, és amikor vége van, már nem is tudjuk pontosan, milyen filmet láttunk. A történet előrukkol egy fő "tanulsággal" is (az ilyesmire is ritkán vállalkoznak mostanában a filmek), miszerint az egyediség nem kifizetődő (amikor Marcus mamája "megjavul", egyből a McDonaldsba akarja elvinni a fiát, mintegy kárpótlásképpen), és csak az lehet érzelmekben gazdag, érdekes ember, aki legalább egy gyerekkel szoros kapcsolatban van. Nagyon fura világkép, nem is nagyon lehet követni, és ezért még Hugh Grant fantasztikus kinézete sem tud minket eléggé kárpótolni. Érdekes, hogy Will szerepét Grant előtt már két sztárnak is felajánlották (nem is akárkiknek, George Clooney és Brad Pitt volt ez a két színész), de mindketten visszautasították a felkérést. A film ettől függetlenül az USA-ban sikeres lett, jócskán behozva az árát.

Az Egy Fiúról jól kezdődik, de kommersz módon végződik, és ami e két pont között történik, azzal sem vagyunk maradéktalanul elégedettek. Ráadásul egy olyan Hugh Grant-vígjátéktól, amelynek a producerei olyan remek filmekben dolgoztak, mint a Bridget Jones, vagy a Magas Sarok, Alvilág (High Heels and Low Lifes), többet vártunk volna. Nem jött be.