cspv logo
cspv szám: 43 / 02 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 02 00185
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2002-09-20

Vándormadarak


Létünk állati szemmel
Vannak, akik ha meglátnak egy kiskutyát, vagy egy kisgyereket, összecsapják a kezüket, és azt mondják, "de édi !", vagy azt, hogy "kutya!", és vannak olyanok, akik nagy ívben lecsapnak minden filmre, amely egy kicsit is eltér a megszokottól. Mi nem ilyenek vagyunk, ám ez a film mégis bejött.

Az első (és utolsó) kérdés az szokott lenni ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy "ez egy természetfilm, nemde?", amire persze igennel kell válaszolni, pedig nem is igaz. Nem természetfilm, bár legjobban mégis a természetfilmekre hasonlít, kezdve ott, hogy nincsenek benne emberek. Azért nem természetfilm, mert nem igazán beszélnek benne, vagyis a narrátortól csak max. 5 percnyi szöveget hallunk. Ez a beszéd sem amolyan "a nőstényt az élénkebb tollazatáról .." típusú szöveg, hanem leginkább pár elgondolkodtató költői sor, mint amilyet Gerard Depardieu rögtönöz a Zöld Kártyában a partin, ahol zeneszerzőként fellép, és Andy MacDowell fáiért lobbizik. A narratív szövegeken kívül látható még pár felirat, de ezek már szigorúan a tények: milyen madár, hol repül éppen, és összesen mennyit szokott vándorolni egy év során, honnan, hova - szóval az adott vándormadár paraméterei.

A film lenyűgöző, és ez elsősorban a csodás felvételi technikának és az alkotók remek esztétikai érzékeinek köszönhető. Egyszerűen pazar élmény együtt repülni a mindenféle vadludakkal, hosszú perceken keresztül, miközben semmi más nem létezik, csak a fagyos magaslati levegő, és a szárnycsapások zenéje. Ez utóbbit a film zenéje nagyon is aktívan építi bele magába, és így a szárnycsapások hangja egészen egyszerűen a zene alapját fogja képezni. Így repülünk, együtt az éppen kiválasztott csapattal, hajnalban, délután és este, és ez egy nagyon különleges élmény. Pont olyan hatása van, mint a korábban oly divatos repetitív zenéknek (180-as Csoport), lassan felemel, és egy egészen más dimenzióba küld át. Itt is ez történik: nézzük a képeket, és közben nem az esztétikai szépségükben gyönyörködünk, hanem a repülés félelmetes élményében, és közben a vándormadárság életérzését élvezzük. Hoppá, ez egy eléggé rendes dimenzióváltás.

Leginkább akkor döbbenünk rá, hogy mennyire magába szippantott minket a repülés és a madárság, mennyire asszimilálódtunk a csapatba, amikor néha feltűnik egy-egy civilizációs motívum, például egy gyár, vagy egy kisgyerek, vagy vadászok, vagy egy város. Amikor a madarak például keresztül repülnek New Yorkon, az egy nagyon fura élmény, mert teljesen kívülről látjuk, a madarak szemével. És ez nem minden, mert a film során gyakorlatilag mindent az ő szemükkel látunk, az ő módjukon élünk meg, és ez nagyon fura, mint valami hipnózis, regresszív hipnózis, ami visszarepít, vagy átrepít egy másik életformába.

Megtanuljuk, megtapasztaljuk, milyen a madarak fejéből kinézve megélni az életet. Repülünk, aztán néhány durranás, és egy-egy madár, noha még verdes a szárnyával, menthetetlenül zuhan lefelé, értetlenül tárva szét szárnyait, mint a fickó a Cápa 1. végén, amikor lemerül a tengerbe. Megéljük úgy is, mint egy másik madár, aki látja ezt, nem érti, de tudja, hogy repülni kell tovább, nincs mit tenni, és megéljük a lepuffantott madár szemszögéből is, kvázi meghalunk egy pillanatra. Mindez a film hipnotikus hatásának köszönhető.

Megérezzük, szinte a bőrünkön érezzük, mennyire veszélyekkel teli ez a világ, mennyire félelmetes elszakadni a csapattól, képtelenné válni a repülésre. Az egyik kis madár például ott játszik a többiekkel, egy gyártelep környékén, ahol röpke pihenőt tartottak, majd hirtelen belesüllyed a trutyiba, és többé nem tudja használni a szárnyait, a többiek tovarebbennek, de ő ott marad. Élő horror. Kábé ennyi egy élet. Később egy másik madár, akinek a szárnya eltörött, és nem tud felszállni, ott menekül a tengerparton, de csak gyalogolni tud, és a hatalmas rákok úgy veszik őt körül, és úgy kerítik be, mint az embereket a Madarak c. filmben a madarak. A végén rávetik magukat, és szegény kismadárnak annyi. Talán ennél is súlyosabb tragédiát nézhetünk végig, amikor egy pingvincsalád egyetlen kisgyerekét egy rablósirály erőszakkal elvonszolja, utána meg látjuk a sirály véres csőrét, és tényleg csak reménykedhetünk, hogy mivel ez nem egy természetfilm, a madarak halálát a jelenlévő filmesek megakadályozták (amire egyébként jó esélyt látunk).

Vannak tehát drámák és örömteli pillanatok, de ami igazán számít, az az, amibe ezek a pillanatok illeszkednek, a madárlét hétköznapjainak folyama. Azt mondják, nagy tapasztalat bármilyen állattal kontaktusba kerülni, mert határozottan személyiségfejlesztő tapasztalatot jelent, nos, ezzel a filmmel pont ez a helyzet, annyi különbséggel, hogy itt a kontaktus nem úgy jön létre, hogy hazaviszünk egy állatot, hanem úgy, hogy egy teljes évet együtt repülünk velük, északról délre, és vissza. Komoly trip, nagy élmény, izgalmas film, a Kizökkent Világ modern, tematizálás nélküli uncsitesója.

-zé-
2002-09-20
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 14