11'09''01 - Szeptember Tizenegy

Egy francia producerpáros ötlete alapján 11 különböző országból származó rendező egyenként 11 perc és 9 másodperc + 1 képkocka hosszúságú filmet készített, amely filmek mindegyike a szeptember 11-I eseményekre való reflexió, úgy, hogy a 11 rövid filmetűd végül egy 121 perces, művészfilmes emlékfilmet ad ki.

Ahogy nézi az ember az egymást követő, különböző nemzetiségű film-darabokat, az az érzése támad, hogy egy emlékfilmbe senki sem köt bele szívesen, vagyis ez a műfaj -úgy tűnik - felette áll a szokásos filmes megítélésnek, és nem nagyon kritizálható. Hogyan szólhatna bele bárki is abba, hogy egy elismert japán rendezőnek (Shohei Imamura) mi jut eszébe a 2001. Szeptember 11-I eseményekről? Ha épp egy olyan történet felől kívánja megközelíteni a tragédiát -mint ahogy Imamura tette-, ami egy, a II. világháborúból visszatért katonáról szól, aki kígyónak képzeli magát (vagyis a földön csúszik-mászik, a végtagjait nem használja, cserébe viszont meg tud enni egészben egy patkányt, és meg tudja harapni a rokonait), akkor megteheti, a művészi szabadság jegyében. Egy ilyen történetet nehezen tud összekapcsolni az ember a New York-i tragédiával, de ez már a mi problémánk, a rendező előadta a saját szubjektív megemlékezését, és ennyi. A szabad kifejezésmód extrém formákat is tud ölteni, ilyen például a mexikói rendező, Innaritu munkája, ami az idő nagy részében egy sötét filmvásznat mutat, a tavalyi CNN-híradók hangjaival aláfestve, és csak másodpercekre tűnik fel rajta kép (az ikertornyok, támadás közben). Ez a technika lehetne akár hatásos is, de jelen esetben inkább idegesítő, ahogy folyamatosan várni kell a sötét vászon felvillanását.

Tudjuk, hogy meglehetősen rövid idő állt a rendezők rendelkezésére, hogy elkészítsék filmjeiket, és valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy Amos Gitai izraeli rendező filmje még csak befejezettnek sem látszik, mivel úgy van vége a filmnek, mintha épp a vágószobából szakította volna ki valaki.

A 11 filmből tulajdonképpen kettő az, aminek a koncepciója és a megvalósítása is könnyedén elfogadható: ez Claude Lelouch francia és Sean Penn amerikai rendezők munkája. Lelouch egy siketnéma francia lány New York-i szerelme nyomán "dolgozza fel" a szeptember 11-ét, Sean Penn pedig egy költői filmet készített egy idős emberről, akinek a lakása az ikertornyok miatt nem kap soha napfényt. Mindkét film egyszerre szomorú és elgondolkodtató, és mindkettő éles közelségben kapcsolódik ahhoz az érzéshez, amit tavaly szeptember 11-én érezhettek a világ nagyobb részén az emberek. Az indiai történet egy valóban megtörtént "eseten", vagyis egy személyes tragédián alapul, és átélhetően próbálja bemutatni azt a hirtelen keletkezett gyanút és bizalmatlanságot, ami az emberekben a moszlim vallásúak ellen támadt a szeptember 11-I terrorcselekmény után. A többi film esetében (iráni, bosznia-hercegovinai, egyiptomi, brit, burkina-fasoi) általában a történet volt túl direkt és politikus ahhoz, hogy könnyen elfogadható legyen. (A brit Ken Loach a '73-as chilei puccs áldozataira emlékezett, amely puccs állítólag nem jöhetett volna létre az amerikaiak támogatása nélkül, az egyiptomi Chahine pedig néhány percre az arab terroristák oldaláról szemléli a világhelyzetet…) A velencei filmfesztiválon valószínűleg épp ezek miatt a filmek miatt támadt vita (pontosabban a brit és az egyiptomi darab valószínűsíthető erre), mivel azzal vádolták a rendezőket, hogy Amerika-ellenesek, vagyis pont nem arra koncentrálnak, amire kellene.

A fenti okok miatt elég nehéz lenne a 11 filmet egységben látni, vagyis számunkra nem áll össze egy komplett 121 perces emlékfilm a kis opuszokból, ami azt is jelentheti, hogy jelen esetben a koncepció (a nemzetközi megemlékezés) volt az elsődleges, nem pedig az egyes filmek milyensége. Kár érte, bár a koncepció megvalósult, sőt, a velencei fesztivál kapcsán még elegendő hírverést is kapott a film, azért nem mindegy, hogy milyen áron (mekkora kompromisszumok révén) készült el a film végül.