Vándormadarak

Az első (és utolsó) kérdés az szokott lenni ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy "ez egy természetfilm, nemde?", amire persze igennel kell válaszolni, pedig nem is igaz. Nem természetfilm, bár legjobban mégis a természetfilmekre hasonlít, kezdve ott, hogy nincsenek benne emberek. Azért nem természetfilm, mert nem igazán beszélnek benne, vagyis a narrátortól csak max. 5 percnyi szöveget hallunk. Ez a beszéd sem amolyan "a nőstényt az élénkebb tollazatáról .." típusú szöveg, hanem leginkább pár elgondolkodtató költői sor, mint amilyet Gerard Depardieu rögtönöz a Zöld Kártyában a partin, ahol zeneszerzőként fellép, és Andy MacDowell fáiért lobbizik. A narratív szövegeken kívül látható még pár felirat, de ezek már szigorúan a tények: milyen madár, hol repül éppen, és összesen mennyit szokott vándorolni egy év során, honnan, hova - szóval az adott vándormadár paraméterei.

A film lenyűgöző, és ez elsősorban a csodás felvételi technikának és az alkotók remek esztétikai érzékeinek köszönhető. Egyszerűen pazar élmény együtt repülni a mindenféle vadludakkal, hosszú perceken keresztül, miközben semmi más nem létezik, csak a fagyos magaslati levegő, és a szárnycsapások zenéje. Ez utóbbit a film zenéje nagyon is aktívan építi bele magába, és így a szárnycsapások hangja egészen egyszerűen a zene alapját fogja képezni. Így repülünk, együtt az éppen kiválasztott csapattal, hajnalban, délután és este, és ez egy nagyon különleges élmény. Pont olyan hatása van, mint a korábban oly divatos repetitív zenéknek (180-as Csoport), lassan felemel, és egy egészen más dimenzióba küld át. Itt is ez történik: nézzük a képeket, és közben nem az esztétikai szépségükben gyönyörködünk, hanem a repülés félelmetes élményében, és közben a vándormadárság életérzését élvezzük. Hoppá, ez egy eléggé rendes dimenzióváltás.

Leginkább akkor döbbenünk rá, hogy mennyire magába szippantott minket a repülés és a madárság, mennyire asszimilálódtunk a csapatba, amikor néha feltűnik egy-egy civilizációs motívum, például egy gyár, vagy egy kisgyerek, vagy vadászok, vagy egy város. Amikor a madarak például keresztül repülnek New Yorkon, az egy nagyon fura élmény, mert teljesen kívülről látjuk, a madarak szemével. És ez nem minden, mert a film során gyakorlatilag mindent az ő szemükkel látunk, az ő módjukon élünk meg, és ez nagyon fura, mint valami hipnózis, regresszív hipnózis, ami visszarepít, vagy átrepít egy másik életformába.

Megtanuljuk, megtapasztaljuk, milyen a madarak fejéből kinézve megélni az életet. Repülünk, aztán néhány durranás, és egy-egy madár, noha még verdes a szárnyával, menthetetlenül zuhan lefelé, értetlenül tárva szét szárnyait, mint a fickó a Cápa 1. végén, amikor lemerül a tengerbe. Megéljük úgy is, mint egy másik madár, aki látja ezt, nem érti, de tudja, hogy repülni kell tovább, nincs mit tenni, és megéljük a lepuffantott madár szemszögéből is, kvázi meghalunk egy pillanatra. Mindez a film hipnotikus hatásának köszönhető.

Megérezzük, szinte a bőrünkön érezzük, mennyire veszélyekkel teli ez a világ, mennyire félelmetes elszakadni a csapattól, képtelenné válni a repülésre. Az egyik kis madár például ott játszik a többiekkel, egy gyártelep környékén, ahol röpke pihenőt tartottak, majd hirtelen belesüllyed a trutyiba, és többé nem tudja használni a szárnyait, a többiek tovarebbennek, de ő ott marad. Élő horror. Kábé ennyi egy élet. Később egy másik madár, akinek a szárnya eltörött, és nem tud felszállni, ott menekül a tengerparton, de csak gyalogolni tud, és a hatalmas rákok úgy veszik őt körül, és úgy kerítik be, mint az embereket a Madarak c. filmben a madarak. A végén rávetik magukat, és szegény kismadárnak annyi. Talán ennél is súlyosabb tragédiát nézhetünk végig, amikor egy pingvincsalád egyetlen kisgyerekét egy rablósirály erőszakkal elvonszolja, utána meg látjuk a sirály véres csőrét, és tényleg csak reménykedhetünk, hogy mivel ez nem egy természetfilm, a madarak halálát a jelenlévő filmesek megakadályozták (amire egyébként jó esélyt látunk).

Vannak tehát drámák és örömteli pillanatok, de ami igazán számít, az az, amibe ezek a pillanatok illeszkednek, a madárlét hétköznapjainak folyama. Azt mondják, nagy tapasztalat bármilyen állattal kontaktusba kerülni, mert határozottan személyiségfejlesztő tapasztalatot jelent, nos, ezzel a filmmel pont ez a helyzet, annyi különbséggel, hogy itt a kontaktus nem úgy jön létre, hogy hazaviszünk egy állatot, hanem úgy, hogy egy teljes évet együtt repülünk velük, északról délre, és vissza. Komoly trip, nagy élmény, izgalmas film, a Kizökkent Világ modern, tematizálás nélküli uncsitesója.