cspv logo
cspv szám: 45 / 02 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 08 00216
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2002-11-15

Atomcsapda

K-19: The Widowmaker 2002.

Makacs szivárgás
Kathryn Bigelow a kedvenc rendezőnőnk, most mégis csalódnunk kellett benne. A Holtpont és a Strange Days : A Halál Napja rendezőnője őrölt nagy költségvetésből készített egy csöppet sem működő filmet, ami egy, a hidegháború korabeli "majdnem megtörtént" nukleáris katasztrófa történetét meséli el, 138 percben.

Szép dolog a történelem eldugottabb szeleteit feltárni és feldolgozni, hogy ne vesszen el a felejtésben, de nem biztos, hogy egy ilyen periférikus történet a nézők egész estés érdeklődésére tarthat számot. A film után meg tudjuk érteni, ha valaki azt mondja, őt untatja Harrison Ford, ahogy több mint 2 órán keresztül egy angolul beszélő, megbízható orosz tisztként mozog és intézkedik egy tengeralattjárón, ezzel kimerítve szinte az összes cselekvést a filmvásznon.

A film egyébként megtörtént eseményeken alapul, 1961-ben egy orosz atom-tengeralattjáró reaktora megsérült, és ezzel kis híján egy nukleáris háborút indított be USA és Szovjetunió között. Ezt a veszélyes történelmi eseményt választotta Kathryn Bigelow, hogy minden idők legnagyobb -női rendező által elköltött- költségvetésű filmjét (100 millió dollár) elkészítse, két nagy sztárt (Harrison Ford és Liam Neeson) szerződtetve a főszerepekre, és végül egy olyan őrületes nagy anyagi bukást okozva, ami ritkaság (mindössze 35 millió dollárt bírt összehozni szülőföldjén a film). Pedig ez a fajta lazaság egyáltalán nem jellemző a rendezőnőre, aki a Holtponttal és a Strange Days-szel 2 nagyon feszes és jó filmet hozott létre, olyanokat, amelyek nem avulnak el néhány év elteltével. Az Atomcsapdával viszont rengeteg baj van, és ez már a történetnél megalapozódik.

Ha a háborús filmek csak egy szűkebb nézői kört érdekelnek, akkor ez fokozottabban igaz a tengeralattjárós filmekre, amikben nem elég, hogy csata, harc és halottak vannak, ráadásul mindez még egy stúdióban berendezett zárt térben is történik, aminél kevés rosszabbat lehet elképzelni. Az ember önkéntelenül is klausztrofóbiás lesz, ahogy a tengeralattjáró szűk folyosóit, és kis alvófülkéit nézi, amikben általában szoronganak a katonák, kivéve vészhelyzetben, mert akkor meg elszabadul a pokol. Ez történik filmünkben is, azzal a különbséggel, hogy itt a pokol nagyon lassan szabadul el. Minden rengeteg időt kap, a rendezőnő láthatóan egy monumentális történelmi filmet akart elkészíteni, és ezért a célért bármit képes volt beáldozni. Így például a nézők türelmét is. Látjuk, ahogy Polenin kapitány (Liam Neeson) izgul a K-19-es, atomtöltetű tengeralattjáró vízre bocsátása miatt, mivel a hajó még nem készült el teljesen biztonságosan, és már az indulása előtt legalább 10 matróz halálát okozta. Polenin aggodalmairól lassan átlandolunk Vostrikov kapitányra (Harrison Ford), aki egy plusz, "politikai kapitány" a hajón, az orosz vezetés kegyeltje, akit egy jó házasság juttatott el a legfelsőbb körökig. Itt még időzhetnénk kicsit az emberi motívumoknál (kellemes felüdülés lenne), de nem tesszük, mert a K-19-es végülis elindul, és ezzel elkezdődik Vostrikov (és a nézők) kálváriája. A kapitány teszteli a hajót, bár tudja, hogy még nincs is kész, mindenféle extrém helyzeteket próbál ki rajta, hogy ezalatt Polenint a szívroham kerülgesse. (A két kapitány párharcát sem tudja rendesen kibontani a film, és ez egy ilyen hosszadalmas filmnél már majdnem megbocsátjhatatlan).

A konfliktusok egymást váltják, de ezeken mi, nézők nem sokat tudunk aggódni, egyrésztmert abból indulunk ki, hogy ilyen lassú tempóval minden meg tud oldódni, előbb vagy utóbb, másrészt mert nem bukkan fel olyan szereplő, akit annyira megkedvelnénk, hogy akár izgulnánk is érte. Ez a másik legnagyobb hibája a filmnek: nem képes valódi emberi kapcsolatokat, személyiségeket, sorsokat kibontani, és ezzel még inkább eltávolítja tőlünk a filmen történteket. Az események egy adott ponton drámai fordulatot vesznek (erre persze már régóta számítottunk), és attól kezdve a sugárfertőzés borzalmaival szembesülhetünk, ami a filmet egy perc alatt átviszi háborús filmből katasztrófafilmbe. Haldokló katonák látványával nem nehéz megrázó filmet csinálni, de nem fair, ha csakis ezzel tudunk hatást elérni, mert amúgy a film többi részében nagyjából nem történik semmi. Az Atomcsapda sajnos ilyen film, és ezek után nem csodálkozhatunk, ha a nézői frusztrációnk először Harrison Fordot éri el, elsőként őt húzva le magunkhoz a mélybe. Ha már nekünk elment a kedvünk a tengeralattjárós, háborús, oroszkatonás, stb…filmektől, neki se legyen olyan jó kedve, főként, miután 25 millió dollárt markolhatott fel Vostrikov előadásáért (+ 20%-ot a bevételekből).

Ford élete egyik leggyengébb alakítását nyújtotta a filmben, ami praktikusan úgy nézett ki, hogy mindössze kétféle szigorú szájtartást és kétféle merev arckifejezést láthattunk tőle, amiket jelenetről jelenetre felváltva alkalmazott. Nagyon rossz volt őt így látni, ilyen rossz formában, bár valószínűleg ő és a film együtt rontották le egymás formáját. Liam Neeson sokkal könnyedebben játszott, de ez már nem tudott sokat dobni a filmen.

Dráma, atomreaktor-szivárgás, sugárfertőzöttség a tenger alatt, amerikai angolt beszélő orosz katonák, hosszú-hosszú jelenetek, és végül a hősiesség, hazafiság, önfeláldozás és bajtársiasság dicsérete: ezt nyújtja az Atomcsapda, Kathryn Bigelow legrosszabb filmje.

-olasz-
2002-11-15
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14