keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
tartalom
















  2002-11-27

A Királyné Nyakéke
 The Affair of the Necklace 2002.

Swank a köbön

Hilary Swank-et nagyon szeretjük, de ez még nem jelenti azt, hogy simán elnézzük neki az egyik rosszul sikerült filmet a másik után. Az Álmatlanság után most egy kosztümös-intrikákkal teli darabban láthatjuk, ami elvileg egy 18.-ik századi nyakláncról szól, gyakorlatilag viszont a Hollywood-i stúdiók időről-időre felbukkanó érdeklődését mutatja a történelmi-romantikus témák iránt.

Ezúttal annyira szövevényes a történet, hogy egy idő után fel is adjuk a reményt, hogy tökéletesen megértsük, mi a helyzet ekörül a híres ékszer körül. Az idő XVI. Lajos kora, a helyszín Franciaország, a szereplők a királyné (Joely Richardson), egy Valois grófnő, aki elveszítette nemesi rangját (Jeanne/Hilary Swank), egy korabeli gigoló (Rétaux/ Simon Baker), aki a grófnő segítségére lesz a "nagy cselszövésben", és egy bíboros, aki egyszerűen szexmániásnak és kisstílűnek ismerünk meg (Jonathan Pryce). Ebből a néhány szereplőből, és egy valóban megtörtént 18.-ik századi nyaklánc-csalásból igyekszik kihozni a film magából egy izgalmas 2 órát, de mivel a történet maga nem ad sok izgalomra okot, szórakozásképp meg kell elégednünk a látványos képekkel és Hilary szépségével.

A rendező, Charles Shyer eddig is érzelmes filmekkel dolgozott, már ami a rendezést illeti, mert forgatókönyvíróként olyan klasszikus vígjátékok fűződnek a nevéhez, mint a Goldie Hawn-os Benjamin Közlegény, vagy a szintén Hawn-os Protokoll. Rendezőként leragadt a családi bensőséges hangulatnál, vagyis megcsinálta az Örömapa 1,2-t (ajánlott film kezdő átlag-amerikaiaknak), a Zűr Bajjal Jár c. Julia Roberts-Nick Nolte-vígjátékot, és most legutóbb A Királyné Nyakékét.

Romantikus érzelmekben most sincs hiány, bár kicsit összecsapottan, de tudomást szerezhettünk arról, hogy hősnőnk mindent csak a családi név visszaszerzéséért csinál, a gátlástalannak tűnő viselkedése annak a fájdalomnak a terméke, amit akkor érzett, amikor szüleit meghurcolták, tőle pedig elvették a Valois nemesi címet. Ez az elvesztés-vonal a legszebb képekkel párosul a filmben, érződik az egész stáb (az operatőr, a látvány-, és jelmeztervező, rendező) igyekezete azon, hogy ezek a jelenetek elég hangsúlyosan és emlékezetesen maradjanak meg a nézőkben, és ez a fáradozásuk végülis sikerrel jár. Megérintenek minket ezek ajelenetek, de sajnos, szinte csak ezek. Amúgy a rengeteg intrika, a korabeli divat szerinti cselszövés, az udvari stílus, és az olyan helyi szokások, mint "egy befolyásos pártfogó keresése" lefárasztják az embert, és arra gondolunk, hogy megint kikaptunk egy Vatel-t magunknak. A Vatelhez hasonlóan itt sem működik egy magával ragadó dramaturgia, egy sodró erejű történet, ami mellett a szép képek és a még szebb főszereplőnő már csak hab lenne a tortán, és nem a jelenetről jelenetre átvezető eszköz.

Bizony, az érthető és izgalomba hozó történet elengedhetetlen egy jó film elkészítéséhez, mint ahogy a ritmusosforgatókönyv is az. Ezúttal egyik sem jött össze, és emiatt elég sokat bírunk fészkelődni a székünkön a film alatt. A szépséges Hilary, aki a Fiúk Nem Sírnak (Boys Don't Cry) c. kettős identitású főszerepével lett nagyon híres (és Oscar-díj tulajdonos), és akit még lány karate-kölyökként szerettünk meg (Az Új Karate Kölyök, 1994) most is kitett magáért, vagyis megpróbálta a saját vállán elvinni a filmet. Ahhoz képest, hogy abszolút főszerep volt az övé, igazából kevés játszanivalója akadt, bár sokat láttuk a filmvásznon, kevés átélhető jelenetre emlékszünk az ő jelenlétével. Ez persze nem az ő, inkább a rendezés (talán még a vágás) hibája, a 28 éves színésznő a szokásos alaposságával állt hozzá Jeanne szerepéhez. Partnere, a gigolót játszó Simon Baker nagyon jól illeszkedett a szerepéhez, könnyed mozgása mögül még komolyabb érzések is felbukkantak. A 33 éves ausztrál színészt általában mellékszerepekben szoktuk látni, így például a Vörös Bolygó c. sci-fiben, vagy a Különösen Veszélyes c. Wayans akciófilmben. Bakeren kívül a többi mellékszereplő már kevésbé nyújtott meggyőző alakítást, és ez vonatkozik az olyan "csontprofikra" is, mint Jonathan Pryce-ra, az ellenszenves bíboros szerepében, vagy Joely Richardsonra, alias Marie Antoinette. Richardson egyébként nagyon jól szokta eljátszani a hűvös nő-típust, annyira, hogy a Felhők Közül a Nap c. Melanie Griffith-es kémfilmbeni árulását a mai napig nem bírjuk megbocsátani neki.

Látványos szereposztás, helyes kosztümök, és sok szép kép: ezeket írhatjuk pozitívan filmünk számlájára. Túl sok intrika, elröppent történet, helyenként pedig unalom: ez pedig a film sötét oldala. A kettő együtt pedig egy mérsékelten élvezhető filmet ad ki, amit még Hilary Swank sem tudott helyre rakni.

-junior-
2002-11-27
 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14