Előre!

Simó Sándor a tavaly elhunyt producer-óriás (akinek Török Ferenc, a Moszkva Tér rendezője filmjét ajánlotta) azt találta ki, hogy ennek az osztálynak minden tagja csináljon egy filmet, és kész. És mielőtt bármiféle diákos nyafi felüthette volna a fejét, hogy "de milyen filmet", ő azt is megmondta, hogy milyet, szóljanak ezek a filmek a 80-as évekről, arról, ahogyan ők látják. (Ez, persze csak ajánlás volt, Pálfi György például nem tartotta be, ő helyette kitalálta a jó kis Hukklét). Visszagondolva, nem is volt ez olyan elbaltázott gondolat. Moszkva Tér varázsa például éppen abban állt, hogy nem valami kitaláció, hanem egy valóságban átélt, megtörtént történet. A Moszkva Tér-i hamburger, a 80-as évekbeli csapolt sörök, autók, tévéműsorok, életstílusok, egyszóval az akkor kultúra adta a filmnek azt a töltetét, ami miatt még hónapok múlva is jó szívvel emlékezhettünk rá.

Az Előre! egy ugyanilyen film, ugyanez a nosztalgia trip, bár kétszer nem léphetünk ugyanabba folyóba, és így ez kicsit humorosabbra sikeredett. E film rendezője még napjainkban is eléggé fiatalosan néz ki ahhoz, hogy elképzeljük, a 80-as évek elején úgy nézhetett ki, mint egy jóllakott óvodás, vagy elsős. Vagyis pontosan úgy, ahogy filmjének a kis hősei. Ez tulajdonképpen egy vicces körülmény, hogy a rendező, aki történelmi filmet készít egy korról, akkoriban még csak kisgyerek volt. Még viccesebb, hogy ezt a történelmi filmet, híven Simó Sándor instrukcióihoz, saját élményeiből készítette, de a legjobb az, hogy ennek megfelelően a film műfaját a vígjátékra állította be, és így helyreállt a harmónia. Senkitől nem vitathatjuk, és nem is akarjuk elvitatni gyerekkori élményeit, még akkor sem, ha valaki (mint ez a film) ezeket az élményeket egyszerre akarja magán-sztoriként és történelmi tanulságként eladni, illetve előadni nekünk. Ennek a filmnek az esetében még külön érdekesség, hogy végre megismerhetjük egy a 80-as évekből valymi keveset tapasztalt generáció 80-as évek képét. Egyébként, természetesen senkinek nem kötelező megtapasztalni a 80-as éveket, kinek milyen gyerekkor jut, egyik ugyanolyan jó, mint a másik. Ennek az ovis-generációnak a 80-as évek képe hazánkban különösen izgalmas tartalommal bír, hiszen itt az idei 18 évesek is gyakran úgy beszélnek a kommunizmusról, Kádár-rendszerről, mintha nem könyvekből olvasnák, olvasták volna. Csodás élmény látni, körülbelül mi rögzült egy gyerek fejében az akkori időkből, a gyermeki őszinteség 80 derűs perce.

A film tehát roppant értékes az antropológiai vonatkozása miatt, de ezen felül, illetve éppen a gyermeki nézőpontból adódóan borzasztóan vicces is. Ha egy kicsit jobban belecsapnak a húrokba, valóságos South Park lehetett volna belőle, ám, így is, a film több ponton eléri egy közepes South Park humor-hőfokát. Kedvencünk, amely immár klasszikusnak számít, a zombi-jelenet. Mert mit csináltak a 80-as években a kiscsávók? Ha egy komolykodó történelmi filmest kérdezünk, ő biztosan azt mondta volna, illetve azt rakta volna bele a Simó-filmjébe, hogy éppen a kommunizmus csikorgó gépezetében őrlődött jó és rossz között, mint 10 éves. Erdélyi Dániel ezzel szemben úgy mutatja be az akkori kisrácok életét, hogy zombi-filmeket néznek. És ez a nyílt és őszinte stílus tényleg nagyon humoros. A film alkotói ráadásul (nagyon szimpatikus módon) nem "lopták" a zombi-film részleteket, hanem egy valószínűleg külön erre a célra gyártott, vagy legalább is magyar zombifilm jelenetet raktak be. Szóval a gyerkőcök nagyban nézik a zombi-filmet a friss 80-as évekbeli videón, majd következő nap, amikor osztálykirándulásra mennek, és a buszon az Amerikából jöttem, mesterségem címere c. játékot játsszák, az első kitalálandó mesterség így hangzik, "Z-I" (zombi). Nagyon vicces.

A film persze (ahogyan a gyerekek is igyekeznek megfelelni a felnőttek elvárásainak) igyekszik kitenni magáért rendszer-kritika terén is. Még gyerek szemmel is jól érzékelteti, hogy milyen elnyomásban él egy fiatal értelmiségi apuka, a tipikus bőrtarisznyájával, aki tudja, hogy mi merre mennyi, és hogy miről szól ez az egész gulyás-kommunizmus. nem csoda, a gyerekek nem hülyék, csak fiatalok. De aztán egészen odáig elmegy, hogy az akkori "menni vagy maradni" dilemmát is erőteljesen beleszövi a történetbe, amit szerintünk már nem kellett volna. Ez már fölösleges és talán illetéktelen komolykodás is, másrészt ha az ember a 80-as évekből szeretne mintát venni, továbbra is jobb, ha a Kutya Éje dalát, az Álombrigádot vagy az Eszkimó Asszony Fázik-ot veszi ki videón.

Amúgy: aranyos, kedves, humoros (és szorgalmas) film a "kommunizmusról", ahogyan egy gyerek látta.