Baran

Valójában egy szerelmi történetről van szó, egy nagyon visszafogott szerelmi történetről, aminek a főszereplője egy iráni fiú és egy álruhás afgán lány. Latif, a főhősünk egy teheráni építkezésen dolgozik, pontosabban teát hord a munkásoknak. Éli az egyszerű kis életét, míg egyszer egy baleset nem éri az egyik illegálisan ott dolgozó afgán munkást. A munkás kórházba kerül, de másnap megjelenik helyette a fia, egy vékonypénzű srác, aki egy szót sem szól, viszont nagyon nehezen bírja el a cementes-zsákokat. Bár ez az új munkaerő lesz a film fő konfliktusa, mégis az ő megjelenésével fog lelassulni a film, innentől kezdve minden egyes gesztus nagyobb figyelmet és egyben több időt is kap. Rahmat, az új fiú átveszi Latif munkáját, és hirtelen új értelmet ad a teázásnak, illetve a munkások élelmezésének. Az ihatatlan löttyből igazi tea lesz, a sebtében bekapott falatokból pedig rendes ebéd, amit a munkások együtt költenek el.

Mivel az igazi művészfilmeknél nem feltétlenül a cselekmény számít, hanem ami két esemény között történik a vásznon, a Baranon sem kérünk számon nagy fordulatokat, lendületes akciókat, helyette inkább élvezzük azt, amit kapunk, például egy szeletet az iráni életből. Egy képet arról, hogyan lehet szinte teljesen pénz nélkül ellenni, egy fiatal lánynak egy egész családot eltartani, vagy egy igazolvánnyal áruhitelhez jutni. Persze hamar kiderül az is, hogy Rahmat valójában egy lány, Baran, aki azért öltözött fiúnak, hogy beállhasson az apja helyett dolgozni, vagyis nem volt véletlen a hirtelen pozitív változás a munkás-cateringben. Latif beleszeret Baranba, és ezzel egy nagyon finom udvarlás veszi a kezdetét, egy annyira távolságtartó rajongás, amelyben a lány szinte nem is érzékeli Latif szerelmét. A fiú elküldi az egy évig gyűjtögetett pénzét Barannak, de ő nem kapja meg. Aztán eladja az igazolványát a feketepiacon, és odaadja a pénzt Baran apjának. Miközben Latif az utolsó filléréig eladósodik azért, hogy segíthessen Baranon és családján, a helyzet nem változik, sőt, a film közepétől már egyre ritkábban látják egymást, a film végén pedig még a mindent eltakaró fátyol is rákerül a lányra. Úgy tűnik, egy mozdulatlan világban élnek hőseink, ahol az lehet a maximális gyengédség köztük, ahogy a fiú rásegíti a lányra a sárba beragadt papucsát.

A lelket próbáló történet meglepően szép képekkel párosul, természetesen nem ismerjük még hírből sem az operatőrt, a munkája viszont ismeretlenül is elismerést érdemel.

Ha már itt tartunk, a rendezés és a színészi játékok is teljesen rendben voltak, ami azt jelenti, hogy néha az volt az érzésünk, a kisebb szereplők tényleg hasonlóképpen élhetnek a szerepükhöz, annyira meggyőzően alakították az iráni/afgán munkást. (Sokan közülük amatőr színészek voltak). A film igazi főszereplője persze nem Latif, hanem Baran, illetve az őt játszó színésznő, Zahra Bahrami. Neki nemcsak az arca, a tartása, hanem a pillantása is hihetetlenül kifejező volt, egyetlen hosszú nézésével érzékeltetni tudta a helyzetének a megváltoztathatatlanságát, illetve azt, hogy ő már nem is álmodozik arról, hogy egyszer egy független életet élhessen.

Szerelmi film a Baran, bár sok van belőle a toleranciából (Latif irániként nemcsak megbarátkozik az afgán vendégmunkásokkal, hanem igen közel is kerül hozzájuk), a szolidaritásból, a felelősségből, és még több komoly formulából, de ami a lényeg: olyan film, ami hozzáad az esténkhez (délutánunkhoz), napunkhoz, és nem elvesz belőle. A sajátos hangulatára még sokáig fogunk emlékezni.