Chicago

A Chicago pont ilyen: ami a trailerben zenés-táncos betétek folyamatos sorozatának tetszik, az a filmben is az, pontosabban nem telik el úgy két perc, hogy valaki ne perdülne táncra, vagy fakadna énekre, miközben a két órás film egész cselekménye bőven belefér 25 szóba, vagy talán kicsivel többe.

(Fiatal táncosnő-önjelölt megöli a szeretőjét, börtönbe kerül, ott megismerkedik egy szintén gyilkos és sikeres pályatársával, mindkettőjüket egy pénzéhes, sármos és exhibicionista ügyvéd védi, felmenteti őket, a végén közös showműsort csinálnak).

Mint a legtöbb műfajtársa, a Chicago is a Broadwayről származott le a filmbe, az 1926-ban született színdarab 1975-ben vált színpadi musicallé, és úgy aratott nagy sikert. Miközben 1997-ben ismét felújították, a Miramax már 1994-ben megszerezte a musical megfilmesítésének a jogait. A film pedig napjainkban 3 Golden Globe-díjjal a zsebében éppen arra készül, hogy learasson néhány Akadémiai Díjat az összesen 13 Oscar-jelöléséből. Számunkra sokatmondó, hogy míg a tengerentúlon élnek-halnak a Chicago-ért, és mind a kritikusok, mind a közönség sokra tartja (a 40 millió dolláros film napjainkban már túl van a 105 milliós bevételen), addig az európai filmfesztiválok mintha alig, vagy egyáltalán nem vennék figyelembe, amikor a legjobb filmek kerültek idén szóba. (A párizsi és a berlini fesztiválon még jelölést sem kapott, az angol BAFTA-n pedig csupán Catherine Zeta-Jones-t és a film hangját értékelték). Hogy mi lehet ennek az oka? Egyszerűnek tűnik: a musical maga. Ez a műfaj bizony abszolút amerikai találmány, ami máshol operett vagy varieté formában tűnik fel, ott az egy zenés-táncos kórus és néhány abból kiemelkedő főszereplő énekes-táncos előadása, látványos tömegjelenetekkel, fejgéppel kiemelt szólókkal, kevés cselekménnyel, több dramatizált énekkel. Ez a műfaj kifejezetten a Broadway színpadára termett, és szerintünk ritkán sül el jól, amikor film készül belőle. Mert míg egészen jó volt például a Hair (Milos Forman legjobb rendezése 1979-ben), és nem volt rossz a My Fair Lady (bár leginkább Audrey Hepburn miatt), ugyanezt már nem mondhatnánk mondjuk a West Side Story-ra, vagy A Muzsika Hangjai-ra (Julie Andrews-szal, 1965-ből), mint ahogy nem állítjuk ezt a Chicago-ról sem.

A Chicago talán legnagyobb hibája az, hogy szinte nincs is története. Ami van, az viszont régi, elkoptatott és erőltetett. A már említett 25 szavas cselekmény elvileg a média befolyása köré épül, arra a gondolatra, hogy a média figyelme ki tud ragadni valakit az ismeretlenségből, ha érdekes bulvárhír-alanynak bizonyul, még sztárrá is teheti, aztán egy újabb hullámban ugyanolyan gyorsan el is felejtheti. Erre a gondolatmenetre rá lehet vágni, hogy szinte mindig aktuális, de mint ahogy a Robert De Niro-féle "15 Perc Hírnév" c. film is súlyosan megbukott, úgy ez a momentum is idejét múlta. Ráadásul a film olyan egyszerű eszközökkel próbálja érzékeltetni a média "ördögi befolyását", hogy szinte már gyerekmesékbe illő az a naivság, ahogy szereplőink szembesülnek a lecserélhetőségükkel.

Roxie Hart (Renée Zellweger) a 20-as évek Chicago-jában megcsalja a férjét (aki hiába jó ember, szexuálisan tunya), és persze olyan valakivel lép félre, aki a reményei szerint segítheti majd őt valamelyik nagystílű bár színpadára felkerülni. Mikor kiderül, hogy a férfi átverte, fogja magát, és lelövi. (Zellweger kb. ennél a jelenetnél kezdi el erősen csücsöríteni az ajkait, hogy aztán a film végéig szinte el se hagyja ezt a mesterkélt arcot). Börtönbe kerül, és ott megismerkedik néhány további férjgyilkossal, akiknek mind hasonló jó okuk volt eltenni a férjüket/szeretőjüket láb alól.

Már ezeknél a perceknél érezzük, hogy nem egy mai történetbe csöppentünk, és a gyilkos nők által előadott énekes-táncos betétek csak megerősítenek minket ebben. A börtönben felbukkan még két fontosabb szereplő, Velma Kelly (Catherine Zeta-Jones), illetve a börtön őre, Morton mama (Queen Latifah). Velma befutott táncos, aki megölte férjét és nővérét, mivel egymással csalták meg őt, Morton mama pedig jó pénzért jó ügyvédet és hírverést szervez a védenceinek. Bár kiemelt szereplők, ők is elég egysíkúak, Velma simán csak féltékeny az új jövevényre, Roxie-ra, és ott fúrja, ahol tudja, Morton pedig még ennél is kevesebbet játszik, azzal együtt, hogy mindkét szerep színésznőjét jelölték idén legjobb mellékszereplőnői Oscarra. (A filmben felbukkan egy fél percre a Charlie Angyalai-s Lucy Liu is, "Go-to-hell Kitty" szerepében, amely szerepre eredetileg Britney Spears-t szánták).

Ha már a színészi alakításoknál tartunk, a legbutább szerepformálást meglepő módon Richard Gere nyújtja, pont ő, aki még olyan harmatgyenge filmekben is el tud lavírozni, mint pl. Ősz New York-ban, vagy az olyan semmi különös filmekben szintén, mint Az Első Lovag. Itt, azon kívül, hogy énekelnie és táncolnia kell, bár egyik sem megy neki túl fényesen, még igazán bele sem helyezkedik a szerepébe, hiába várnánk tőle jól irányzott cinizmust, vagy fásultságot, esetleg bármi említésreméltót, reménytelen eset. Olyan színtelenül adja elő a nők ügyvédjét, Billy Flynnt, hogy elálmosodunk, ha csak felbukkan a színen.

Renée Zellweger is először okoz nekünk igazi csalódást, hiszen a 34 éves színésznő már az első általunk ismert szerepében, A Zenebirodalom Visszavág-ban (Empire Records, 1995.) is fantasztikus jelenség volt. Azóta láttuk már komoly anyaként (Jerry Maguire: A Nagy Hátraarc), kiemelkedő menyasszonyként (Oltári Vőlegény), megtört lányként (Életem Értelme/One True Thing), Nurse Betty-ként és Bridget Jonesként. Ezek közül nem mindegyik volt jó film, Renée viszont nagyon komolyan vett részt bennük, és egy olyan képet sikerült kialakítania magáról, miszerint nemcsak remek színésznő, hanem egy figyelemreméltó személyiség is. Ezúttal Roxie Hart bőrében nem talált magára, nyávogósan magas hangon beszélt, a száját egyetlen pillanatra sem zárta össze (csücsörítés), és úgy összességében nem volt egyetlen megjegyezendő megmozdulása sem. Nagyon valószínű, hogy a sok semmilyen színészi játék mögött egy jelentéktelen cselekményt hordozó forgatókönyv és egy kevéssé ügyes rendező áll. A filmet Ron Marshall volt koreográfus rendezte, akinek ez volt az első rendezői munkája.

Mivel musicalről van szó, jól jött, hogy egy koreográfus volt a főnök, bár ezek után nem csodálkozhatunk, hogy amit kapunk, az egy rossz film, és egy jó musical egyben. A történet és a színészi szerepek csapnivalóak, míg a zene és a tánc együtt több látványos jelenetet tudtak produkálni. Aki szereti a musicaleket, az egészen biztosan odalesz ezért a filmért, aki viszont nem, annak valószínűleg hamar az agyára fog menni az a menet, ahogy a filmben minden egyes megmozdulás énekkel és tánccal kísérve történik, és minden egyes jelenetnek úgy lesz vége, hogy egyszerre zárul le a zenei betét és merevedik pózba az éppen aktuális szereplő, ahogy ezt a zenei színházban megszokhattuk.

Nem szabad leakadnunk azon, hogy ez egy film, mivel itt egy alapvetően színpadi műfaj ruccant át a filmek világába, hogy ott szerencsét próbáljon, és a Moulin Rouge sikerén felbuzdulva (ami 2001-ben 8 Oscar-jelölésből 2 szobrot kapott) kihasználja az amerikaiak rajongását a musicalek iránt, és learassa a szakmai- és közönségsiker babérjait. De ha ezen a kérdésen túljutottunk, még mindig adódik egy kritikus pont, ami rosszul eshet a magyar nézőknek: a történet szerint a börtön férjgyilkosai között található egy "magyar" nő is, aki Hunyack névre hallgat, ellenben orosz akcentussal beszél, oroszul kiabál segítségért, és végül még egy orosz színésznő (Ekaterina Schelkanova) is játssza. (És akkor még nem említettük, hogy egyedül őt végzik ki gyilkosságért a börtönben és a filmben, a sugalmazás szerint azért, mert nem volt egy olyan jó ügyvédje, mint Roxiéknak.). Ekkora etnikai nemtörődömséget igazán nem várnánk egy ilyen, elvileg "nagy dobás" film alkotóitól.

Biztosan kevésbé tartanánk "jó musical, de rossz film"-nek a Chicago-t, ha nem lenne ekkora Oscar-felhajtás körülötte, hanem csak egy egyszerű musical-filmet láthatnánk benne (mármint ha egyáltalán létezik ilyen elnevezés). De mivel oly sok fronton sikergyanús történettel állunk szemben, végeredményként azt kell mondanunk, nem értjük, miért ez a nagy lelkesedés, tolongás és Oscar-nominálás-hegyek, mi nem tudunk osztozni ebben a rajongásban. Sajnáljuk.