Álmomban Már Láttalak

A tervek szerint a közönségnek nyilván valahogy úgy kell erre a filmre gondolnia, mint a Dolgozó Lány egy új, latino-verziójára, különösen azért, mert a két forgatókönyvíró egyike, Kevin Wade, egyben a Dolgozó Lány írója is személyesen, aki legutóbb a világ egyik legrosszabb filmjét, a Nevem Joe Black-et írta. A '88-as alapfilmben Melanie Griffith-nek kell megállnia a talpán, szemben a cégvezetés csúcsán lévő Sigourney Weaverrel, aki ellopja a tehetséges, de kezdő beosztottja ötletét. Melanie Griffith elmegy egy partira, ahol a főnökeként adja ki magát, az ő ruhájában, és akkora sikert arat, hogy üzletpartnerét, Harrison Fordot az üzlet mezején kívül is elcsábítja. A Maid in Manhattan ehhez képest hamar félredobja a karriervonalat, és kizárólag egy gazdag pasi és egy szegény lány románcára koncentrál, így a Dolgozó Lány-vonalból semmi sem marad.

A "gazdag pasi" egy szenátor (Ralph Fiennes), aki igazán jó fej, annyira az, hogy szegény teljesen egydimenziósra sikeredett. Kedves, mosolygós, és egyetlen röpke randi után annyira ragaszkodóvá válik, mintha napi 24 órában a párválasztás volna a fő elfoglaltsága. Elhisszük, hogy ennyire jó fej, ennyire kifinomult, ennyire érzékeny, és ennyire felette áll a kasztrendszernek, csak szeretnénk tudni, ki ő, és miért ilyen.

A "szegény lány", a latino dolgozó lány, ugyancsak gyengén van összerakva, mert szinte egyetlen tettét, mondatát sem értjük, nem látunk mást a vásznon, csak Jennifer Lopezt, amint dolgozik (egy filmben szerepel). Nem értjük, miért nem akar előrelépni a szállodai ranglétrán, mint ahogy azt sem értjük, hogy miért veszi fel kipróbálásra az egyik vendég 5000 dolláros fehér nadrág-kosztümjét (amiben aztán majd Hamupipőke módján összefuthat a szenátorral). Miért veszi fel, miért megy ki benne a folyosóra, sőt, miért megy ki benne a városba is? És ha annyira izgul, hogy nehogy összekoszolódjon, a végén egyetlen laza mozdulattal miért gyűri be egy mosógépbe? A válasz egyszerű, azért, hogy a film előre tudjon haladni, anélkül is, hogy írói egyetlenegy agysejtjüket is igénybe vették volna. A fenti spontán kérdésekre persze mindig ad egy-egy választ a film, pl. azért nem jelentkezik továbbképzésre, mert az anyja elvette az önbizalmát. Ám ezek a válaszok mind nagyon sántítanak, pl. mi az anyja baja vele? Az, hogy ne álmodozzon, hanem rendes munkából éljen meg, amibe az előléptetés még McDonalds-szinten is abszolút belefér. A végeredmény az, hogy egy délutáni szappanoperát nagyobb érzékkel írnak meg, mint ezt a filmet.

A kisgyerek, J-Lo fia a politika és a történelem, azon belül pedig Nixon iránt érdeklődik. Tiszta sor, hogy mire megy ki a játék. Ő és Ralph Fiennes aztán jól össze is futnak a liftben, és összebarátkoznak, percekkel később pedig már J-Lo-val közösen randiznak, aki éppen a kölcsönvett méregdrága kosztümben virít. A szándék világos, el kell jutni A-ból B-pontba, össze kell hozni ezt a nőt és ezt a férfit, de könyörgünk, azért valaki valami kreativitást is rakjon már bele, mielőtt elalszunk! De ez persze késő bánat.

Úgy tűnik, ezt a filmet nem a maximalizmus jegyében írták, sőt, éppenséggel csak arra törekedtek, hogy a lécet súrolva, a legkisebb erőfeszítéssel intézzék el. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy az írók lépten-nyomon felvetnek konfliktusokat, melyekről aztán egy sarokkal arrébb úgy megfeledkeznek, mintha sosem is léteztek volna. Márpedig a forgatókönyveknél alapszabály, hogy a konfliktusokat ki kell bontani és meg kell oldani. Jennifer Lopez Bronx-ból származik, Ralph Fiennes pedig a filmben éppen ott készül beszédet mondani, az ottani embereknek készül eladni a politikáját, mint republikánus szenátor. J-Lo-nak tehát minimum elő kellett volna vennie a "bronxiságát", Fiennes szenátornak pedig legalább egy ügyben nyernie kellett volna Bronx-ban, ehhez képest semmi. Vagy itt van az a gazdag fehér nő, akinek a ruháját és személyazonosságát hősnőnk kölcsönveszi, kezdünk ezzel valamit, vagy az egész karaktert csak ruhafogasnak használjuk? Ez utóbbi.

Ott van még az anya-lánya közti nagy ellentét, az önbizalom-kérdés, ésatöbbi, vajon jutunk velük valamire? Hát, kapunk ugyan egy jelenetet, de az nem sok mindenről szól. És akkor még nem is említettük a lány és a szenátor konfliktusát, ami a lány hazugsága miatt jött elő. A férfi abszolút megbocsátó, és meg is értjük, mert hisz semmi jelentősége sincs annak a vacak ruhának. (Ne feledjük, nem arról hazudott, hogy ő építész, hanem csak azt mondta, hogy övé a ruha). Ilyen ez a film, ilyen egy hanyag munka.

És ha ez még nem lett volna elég, a film végére betettek nekünk egy sajtótájékoztatót, mint a Római Vakációban, amit a Sztárom a Párom esetében is nehéz volt elszenvedni, csak reméltük, többet nem fordul elő 10 éven belül. Itt most a kisfiú teszi majd fel az értelmes kérdéseit a sztár férfinak, uh...

Egy tompán és hanyagul összeállított filmről van szó, amelyet szerintünk azért kezeltek ennyire hanyagul, mert azt gondolták, hogy J-Lo és a történet, illetve a Dolgozó Lány-előzmény úgyis elviszi az egészet. Hát, bejött nekik, mert 55 millió dollárból majd 100-at csinált a film. Nekik bejött, nekünk viszont nem.