Szellemhajó

A film roppant érzéki módon kezdődik, épp ezért nem igazán érdemes lekésni az elejét. Egy hajó szeli a habokat, ami a Titanic révén maga tömény dekadencia, egy bársonyruhás nő pedig klasszikus mikrofonba énekelve szórakoztatja a közönséget, ami a Kék Bársony óta alapbeállítás. Egy elhanyagolt kislány nagyban unatkozik, de az egyik tengerésztiszt felkéri táncolni. A következő rövid perc során egy eléggé hatásos filmművészeti bravúrt láthatunk, egy montázst, amit a finom reklámfilmek is nyugodtan megirigyelhetnének. A hajó drótkötélzete csikorogva feszül. Nem értjük, miért mutatják ezt nekünk, de azt vágjuk, hogy nem véletlenül mutatják hol a békésen táncolókat az andalító zenében, hol pedig a fenyegetően feszült drótköteleket. Ekkor az énekesnő gyönyörű hátát mutatják, vállait előretolja, így a bőr a hátán kifeszül, mint valami feszített víztükör.

Ekkor kattan be a nézőnek, hogy mi fog történni, és mire bekattan, már meg is történik. Egy drótkötél elpattan, és végigszánt a táncolókon, egyetlen fémeses sikító hangú surranással mindenkit lefejez. Leszámítva a kislányt, aki praktikusan egy fejjel eleve alacsonyabb volt. Ez egy nagyon profi montázs volt, bár kétségtelenül kissé perverz, de az egyetlen hibája mégis inkább az, hogy egy roppant unalmas filmet vezet be, és csak helyi, pillanatnyi fellángolás a fantáziadús, vagy legalább is érdekes stílus terén, amit hosszú és béna félórák követnek.

A forgatókönyvek írói az első oldalak papírra vetésével általában jól feladják maguknak a leckét. Egy film eleje tulajdonképpen egy film "felvetése", egy fejesugrás "bele a közepébe", de akármilyen jól is hangzik egy adott filmkezdet, az igazi kérdés mindig az, hogy hogyan tovább. És ez az a pont ahol a Szellemhajó egyáltalán nem jeleskedik, vagyis kábé a negyedik perctől egészen a végéig. Fantáziátlanság, tehetségtelenség, unalmasság, közhelyesség, körülbelül ezek találják telibe a nézőt.

Az egyetlen tényező, ami miatt nem alszanak el az emberek az, hogy a műfaja horror. Az erőszak a legolcsóbb hajtóanyag, akár művészfilmről akár hivatalos horror filmről legyen szó. Alkalmazásával folyamatos stresszben lehet ugyan tartani a nézőt, ám ez az álfeszültség a film végén villámgyorsan elillan, és csak az marad meg a filmből, ami tényleg benne volt, ami jelen esetben az első 3 perc plusz utána a nagy semmi.

Fantáziátlannak azért találtuk, mert onnantól kezdve, hogy átmásznak a szellemhajóra, egy roppant egyszerű koreográfia érvényesül, tudniillik, hogy aki kontaktust teremt a kislány-kísértettel, nemhogy jobb, de egyenesen jó eséllyel pályázhat a túlélésre. A többiek sem utálják a kislányokat, illetve konkrétan ezt a gyermek kísértetet, csak ők mással vannak elfoglalva. Van aki alkoholizál, majd meg akarja csalni a barátnőjét, vannak, akik a hajón talált konzervkaját élvezik (a falánkság bűne), és a tulajdonképpen csak mellék-szereplő Gabriel Byrne sem hiba nélkül való, ő pl. kapzsi (a kincset akarta), valamint állítólag tiszteletlenül bánt a latino gépésszel. Leszámítva talán a Hetedik c. filmet, amely feltalálta és el is követte a 8. főbűnt, a terhes nők lefejezését, a bűnökért való bűnhődés vonala, illetve az e mentén történő kiválasztódás alapvetően rendben van. A fantáziátlanság természetesen a hogyanban nyilvánul meg, ott, hogy a kísértetlány leginkább Julianna Margulies-nek jelenik meg, a többiek labdába sem rúghatnak. Julianna Margulies karakterének pedig nincs más dolga, mint hogy lányos ijedezés, sikoltozás helyett megkérdezze a kislányt, mit akar, és ezzel ő máris biztos befutó a túlélés terén. Ez nagyon, sőt túl egyszerű.

Ha adva lett volna 7 ember, és közülük azok élték volna túl a szellemhajóval történő találkozást, akik valahogy kiválnak a többiek közül azt mondhatnánk, rendben. Ehelyett azonban adott 7 ember, akik közül a legtöbben feltűnően, erőltetetten idiótán viselkednek, miközben másoknak ingyen hullik ölükbe a szerencse. Normális történet helyett, egy egyszerű szituációra ráhúztak egy ugyanolyan egyszerű klisét. Emiatt láthatunk olyan meglepően direkt jeleneteket, mint amikor a gépész a film elején szinte puszilgat egy autót ábrázoló képet, az autót, amire gyűjt, ami élete nagy vágya. Ez ugyanúgy csak a klisé miatt kellett, mint a 40 éves konzerveket habzsoló két fickó jelenete.

A kísértethajón lévő kísértetek mindenféle gonosz dolgokat művelnek, vér folyik a falakból, vagy éppenséggel a régi (katasztrófa előtti) jelenetek elevenednek meg. Kedvencünk, amikor "a feka csávó" elkezd összejönni a negyven éve halott énekesnővel. Kezében egy üveg ital, miért is ne? Megjelenik neki a kísértet, aztán arra gondol, "á, biztosan csak sokat ittam", majd szépen elindul a nő után, hogy akkor most lefekszenek, meg minden. A legviccesebb az, hogy közben gondolatban azt mondja a feleségének, hogy bocs drágám, de egy kísértettel való megcsalás nem számít be. Maga a puszta jelenség, ahogy egy férfihoz odalép egy nő, és a férfi vakon és ruháit eldobálva elkezdi követni, szánalmas. Ugyanilyen szánnivaló az is, ahogyan a kis hajó nemrég megpusztult latino gépésze visszatér, és rátámad a kapitányra, és közben azért szidja, mert nem bánt vele elegendő tisztelettel. A 40 éve halott kislány ehhez képest még rendben is van, mert ő és a Vészhelyzet Carol nővére (Julianna Margulies) egy külön kis románcba kezdenek.

A kis-lány (kísértetlány) folyton jelzi a nőnek, hogy nem akarja bántani, ő egy jófej kísértet. A nő pedig, akinek nincs gyereke ugyancsak hamar megkedveli a csöppséget. Mindketten nagyon jók, a kislányt (Emily Browning) még biztosan sokat fogjuk látni, már most nagyon mély benyomást tett ránk, olyan, mint Kate Moss és Christina Ricci találkozása. Julianna Margulies is nagyon jó, és külön öröm, hogy a saját hangján halljuk beszélni. Ellentétben George Clooney-val, akinek a magyar szinkronja annyira kitűnő, mint maga az eredeti, Julianna Margulies-nek sokat használ, ha nem szinkronizálják. Egy sportos, friss, érzékeny és kemény nőt alakít, akit szívesen megnéznénk valami normális filmben.

A film roppant egyszerű, onnan kezdve, hogy a kis roncsmentő társaság megkeresi a kísértethajót, és átmásznak rá, azon keresztül, hogy Alien stílusban egyesével hullanak el, egészen odáig, amíg egy idióta betétben elmagyarázzák nekünk, hogy miről is szól a film. Van egy Guy Ritchie stílusú kis betét, melyben megtudjuk, mi is játszódott le valójában a nagy drótszakadás napján, hogy kik azok a titokzatos terroristák, akik valami aranyért mindenkit eltettek láb alól, például a kislányt is, akit majdnem teljesen a szemünk láttára akasztanak fel (állatok). Ez a Guy Ritchie-s betét egyértelműen arról szól, hogy a filmet ki kellett húzni a csávából. Meg kellett menteni valami betéttel, ami elvileg feldobja. A romantikus kísértet-sztori nem volt végigvihető, és kellett valami kiút, és ezt találták ki.

Ugyanígy a film végtelen egyszerűségét bizonyítja, hogy amikor jó kísértetek a mennybe jutnak, egy az egyben a Ghost-ban látott látvány tárul szemeink elé. A helyzet tehát tényleg az, hogy van egy 3 perces gomb a film elején, amihez hozzávarrtak valami másfélórás, nagyon béna kabátot, amely ha nem vetne be időnként némi erőszakot, hamar tompa álomba ringatná a közönségét.