cspv logo
cspv szám: 52 / 03 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 09 00316
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2003-06-18

Tíz Perc (Cselló)

Ten Minutes Older (The Cello) 2002.

1 kiállítás képei
A szkeccs-filmek azok a filmek, amik nem "egy filmből", hanem sok kicsiből állnak. Több példát is ismerünk ilyenre, köztük hazai szkeccs-filmeket is, ám a klasszikus, "eredeti" szkeccs-film nem más, mint a New York-i történetek, amely mellesleg nem 8-10, hanem mindössze 3 db filmből állt.

A New York-i Történetek nagyon felszabadító volt, három darab félórás kisfilm, Scorsese, Coppola és Woody Allen rendezésében, melyek együtt tényleg kiadtak egy rendes mozifilm élményt, kapcsolódtak is egymáshoz, meg nem is, szóval minden szerencsésen sült el. Ezzel szemben a Tarantino nevéhez fűződő Négy Szoba már jóval erőltetettebb volt, pedig még mindig csak 4 db filmről volt szó. Itt már bejött az, amikor a nézők arról beszélnek, hogy "ez és ez a rész jó volt, a többi már kevésbé", és utólag rádöbbenünk, hogy a New York-i Történetek fő vonzereje nem is az volt, hogy 3 filmet láthattunk egy jegy áráért, hanem az, hogy 3 jó filmet kaptunk (bár, igaz, ami igaz, abból is csak kettő volt jó).

A Tíz Perc előző része, a Trombita is már egy merően más felépítésű szkeccs-film volt, címéhez hűen 10 perces darabokból állt, és ez már önmagában egy egészen más érzés. Egyrészt 10 perc túl rövid, igazi történetet 15-20 perc alatt eléggé nehéz vászonra vinni, mármint ahhoz, hogy tényleg mozi-élmény legyen. Másrészt, és ez a legviccesebb, 10 perc nagyon-nagyon hosszú is tud lenni, ha valami nem jön véletlenül össze egyik-másik filmben, szóval, ha befuccsol a történet. Tíz perc leginkább valami poénra kihegyezett filmecske létrehozására alkalmas keret, de félreértés ne essék, tetszőlegesen jó filmeket lehet csinálni így is, csak azt mondjuk, hogy általában, tehát 10-ből nyolc esetben az történik, hogy valami kis poénos történetecskét dobnak fel nekünk. És ha ezek a kis poénos mini-filmek jól sikerülnek, legjobb esetben azt mondhatjuk a végén, hogy olyan volt, mintha megnéztünk volna egy jó kiállítást, fárasztó, de jó, mint egy fesztivál. Rosszabb esetben, ha becsúszik egy-egy gyenge film, egy olyan másfél órában lehet részünk, melyről utólag azt fogjuk gondolni, bárcsak DVD-n vettük volna ki, hogy az adott pillanatban át tudjuk ugrani a gyenge darabokat, vagy, hogy esetleg ne egyben, hanem némi emberi szünetek közbeiktatásával lehessen megtekinteni a filmet.

Azt akarjuk ezzel mondani, hogy maga a 10 perces szkeccs-film műfaja is kissé kockázatos, amely kockázatot a nagyságrendekkel jobb, könnyebb és sikeresebb producelhetőség ellensúlyoz a mérleg másik serpenyőjében.



A Tíz Perc (Cselló) lazán, nyitottan és humorosan tekintve vegyes minőségi színvonalat képvisel, úgy is tekinthetjük, mint egy üde kiállítást, ahol jobb és kevésbé jó képek váltogatják egymást, mi azonban sajnos, oda vagyunk szögezve egy mozgó járdához, és ugyanannyit kell időznünk a kedvenc és anti-kedvenc képek előtt is. Szigorúbban, hűvösebben nézve ugyanezt, a film roppant nehezen nézhető, mert jóformán minden jobb filmet egy gyenge követ, és nincs annál szörnyűbb érzés, mint amikor a moziban az óráját kell néznie az embernek.



A legjobb Mike Figgis filmje, ez időben a második darab, a Time Code c. elképesztően jó filmjében bevált osztott képmezőt alkalmazta, tehát rámondhatjuk, hogy valami kis alkalmi dolgot hozott létre abból a nagyból, ami a fejében kavargott. De ez a kis alkalmi dolog éppenséggel nagyon jól sikerült. Eszméletlenül filozofikus, profi, beindult, ja, majd elfelejtettem írni, és a végsőkig elröppent kis filmecskéről van szó. A 80-as évek elejének videó-művészetét juttatja az ember eszébe, a szó legjobb értelmében, bár nem lepődnénk meg, ha legkedvesebb olvasóink is meghökkenve csóválnák a fejüket, hogy most mi abban a poén, hogy egy idős házaspárnak tévé nőtt a fejére? A kérdés teljesen jogos, ez a filmecske roppant jól sikerült, de elröppentebb, mit a Radírfej.

Jirí Menzel filmje is meglepő módon a 80-as évek videó-művészetének stílusában fogant. Mint olyan, eléggé friss, ami meg is lep minket Menzellel kapcsolatban, tulajdonképpen akár egy Cinetrip vetítésen is mehetne, csak persze annál jobban meg van komponálva. Régebben már láttunk hasonlót, akkoriban az egy nagyon díjnyertes videó-alkotás volt, híres filmekből vágtak össze hasonló jeleneteket, nő az ajtóban, éjjel, kinyitja, kérdi, hogy ki az? És akkor szabad asszociációs folyamként így ment tovább. Menzel filmecskéjében, úgy tűnik, ugyanezt látjuk, mintha különböző szereplők, különböző filmekből összevágva jelennének meg egymás után, hol ilyen, hol olyan összeállításban. Gyakran (azt gyanítjuk) nem is ugyanaz a szereplő, csak hasonlít. Szóval jó kis trip. Kellemes 10 perc.

Szabó István ezzel szemben már gyakorlatilag máglyára küldi nézőit, egy nőhöz (Bánsági Ildikó) láthatásra érkezik a férje (Máté Gábor, ki más), akit rokonai gyanús sietséggel hagynak magára, meghozták, majd az ajtóban elbúcsúznak, és jó lekopnak. A Férfi, úgy tűnik, részeg, de mi rájövünk hamar, hogy debil. Szóval teljesen kész van, a háttérben megy a tévé, benne nyugdíjasoknak szóló angol nyelvlecke, Szabó István előadásában, repetitív stílusban. A férfi, meg a nő pedig körbe-körbe kergeti egymást a lakásban, mígnem a nő ledöfi a férfit, és hívja a mentőket. Biztos van benne valami csavar, de e sorok írójának nem esett le, úgy vagyunk vele, ha magától nem jön elő egy csavar, maradjon nyugodtan ott, ahol van.

A francia film, mert, ugye itt egy komoly, nemzetközi produkcióról van szó, szóval a francia volt a leges-leges leggyengébb, az a film (Claire Denis filmje) már galád módon feszítette a húrt, kínzó, gyötrő 10 percet szabadított a nézőire. Egy béna csaj egy nagyon béna ellenálló-sapkában (a legnagyobb stylist-közhely) egy idős csávóval beszélgetett egy vonaton. Ja, jut eszünkbe, az összes film videóra készült, talán ezért is ugrott be 2x is nekünk a 80-as évek videó-stílusa. A csaj és az idős ember az idegengyűlöletről beszélgetnek, a nő kérdez, mégpedig homályos, filozofikus stílusban, mintha a 70-es évek egy betépett tévéadása lenne. A férfi pedig úgy beszél arról, hogy az idegenek betolakodók, mintha minél tovább akarná nyújtani, anélkül, hogy valami értelmeset is mondana. Sikerül neki, teljes 10 percig. Nagyon idegesítő film, és az akar benne lenni a poén, hogy, lám, milyen hosszú tud lenni 10 perc. Hát ez az.

Még kiemelnénk egy amerikai és egy német filmet, az amerikai nagyon egyszerű, de van benne valami. 10 percet utazik két űrhajós fénysebességgel, és közben a földön évtizedek telnek el. Mire visszatér, a fia nagyapa korú. Vicces, amikor egy nagyapa az mondja, hogy szeretlek, apa, de talán több is mint vicces, sci-fin belül nem rossz, kár hogy ilyen erősen kötődik a "10 perc" témához.

A német film érdekes is lehetne, németek a Balatonnál (lehet, hogy nem ott, de pont úgy néz ki), kolbászt sütögetnek, meg minden. Isznak, közben viszont a narrátor eszméletlen fárasztó baromságokat filozofál össze az időről, nem azt mondom, hogy hülyeségeket mond, de ilyet valahogy nem illik, és tényleg nagyon fárasztó hallgatni. A képi világban lett volna kiaknáznivaló, de a kamera borzasztó bénán közlekedett, kábé, mint a ZTV-ben, illetve bocs, Viva Pluszban szokás, ide-oda lötyögtetni a kamerát, ész nélkül, nem úgy, mint a 80-as évek végén az MTV-ben volt szokás, ahonnan nyúlták. Szóval nagyon zavaró ez a steadycam, történet meg nulla, de ez csak a végén derül ki. Amúgy, annak ellenére, hogy gyenge volt, nézni nem volt annyira nehéz.

Nos, kedves olvasó, kábé ilyennek láttuk e kiállítás képeit, reméljük, Te majd videón, vagy DVD-n veszed ki, és otthonodban kellemes néznivaló lesz, ami nekünk így egyszerre kicsit sok volt.

-zé-
2003-06-18
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11