Boldog Születésnapot!

A legtöbb film elejét igazán komolyra csinálják meg, mert minden ezen múlik, ha a 11-ik percre a nézőt nem sikerült egy filmnek magával ragadnia, be a sűrűjébe, akkor annak a filmnek annyi. A Boldog Születésnapot ehhez képest azt a luxust engedi meg magának, hogy a film első perceiben valami laza, összemosódott masszát dob fel a vászonra "előtörténet" gyanánt, a filmes feszültség leghalványabb jelenléte nélkül. Egy rövid kis egyveleget látunk egy lélekvándorlásról, Albert Einstein átmegy egy egérbe, amely egér tovább vándorol, egészen addig, amíg Osváth András személyében nem reinkarnálódik. Nos, ez a kis előtörténet mindenképp jobban hangzik, mint ahogyan kinéz a vásznon. Mintha csak valami háttérvetítést néznénk, összemosódott hangok, valami lágy zene, mint egy rossz klip. Ráadásul ennek az állítólagos lélekvándorlásnak a film egésze szempontjából semmi, de tényleg abszolút semmi jelentősége nincs. Nagyon rossz kezdet.

A többi ehhez képest már legalább valamilyen szinten körvonalazott történés. Tudjuk ugyanis, hogy a srácnak elvileg súlyos traumát jelent, hogy nincs háza, kocsija, felesége, gyereke, és hogy minden, amit a következő (gyengécske) másfél órában produkálni fog, azt ennek a frusztrációnak a hatására fogja produkálni. Mindezzel tisztában vagyunk, de amit látunk, az mégis egy roppant mód alacsony szintű történet. Tudjuk, világosan látjuk, hogy a film arról akar, arról szeretne szólni, hogy valakinek légszomja van amiatt, hogy nem az, aki lenni szeretne. Amit a vásznon látunk, az ehhez képest csak egy próbálkozás. Látjuk, hogy egy arc (Osváth András) egy kérdőívre adott válaszaiban kifejti, mi szeretett volna lenni, ha nagy lesz, látjuk azt is, amint egy órára rárajzolja, hogy ezeket a vágyait a nap során "be kell hoznia", mint valami késést, de ez az egész semmit sem mozgat meg bennünk. Üres, pangó érzés uralja mozizásunkat.

Ennek az üres pangásnak az lehet az oka, hogy ezeket a szocialista státuszszimbólumokat nem igazán tartjuk fontosnak. Vagy, ha elhisszük, hogy ezek fontos dolgok, akkor sem látjuk, hogy miért kellene egy nap alatt "bepótolni őket". Sőt, tegyük fel, Vonnegut nyomán beiratkozunk egy keresztény gyorsolvasó tanfolyamra, és a picit drágább, de így még jutányosabb B-képzést választjuk, amely révén gyorsan kiképeznek bennünket embertársaink gyengébb ötletei iránti fogékonyágra is, és így vevők vagyunk az egynapos élmény-pótlás kalandra. Ekkor is van egy nagy bibi, éspedig az, hogy a srác a legkisebb pánik, sőt érzés nélkül csinálja végig az egész napot, s így leginkább Mr. Bean-re hasonlít, akit persze bírunk, és aki, ne feledjük, blődségével együtt egy roppant vicces jelenség.

Vegyük azt az egyszerű jelenetet, amikor Osváth hozzálát egyik "napirendi" (életrendi) pontjának kiikszeléséhez, hogy egyszerre két nővel szexeljen. Belép két prosti lakásába, elkezdi megbeszélni velük az aktus részleteit, majd egy pillanatra meggondolja magát, hogy lekopik, aztán ismét, hogy mégsem kopik le. Végül hozzálátnak, puszilgatják egymást, lábfejek, arcok, satöbbi, alatta valami rossz értelemben andalító zene, aztán végül vége a jelenetnek, és ekkor azt kérdezzük magunktól, hogy most akkor ebben mi volt a pláne? Miért kellett ezt az 5-10 percet végigbámulnunk? Azért, hogy a film reklámjában szerepelhessenek szex-jelenetek prostikkal? Azért, hogy ha már valamelyik néző éppen kezdene elaludni, a két nő látványa felébressze? Teljesen homályba vész, hogy mi szükség volt erre a jelenetre, nem is említve, hogy a srác úgy megy az egészen keresztül, ismét érzelem-mentesen, mintha egy turistabusz fedélzetén ülne: "és balra itt fekszik a jelenet, a két prostival". Egy jelenet, amiben nincs se látni- se mondanivaló, elég nagy hiba. Nem derül ki, hogy jó volt-e neki, hogy mit érzett, hogy miért éppen ez a két prostituált lány lett a "partnere", hogy ezek után mit érzett, azt, hogy hülye volt, hogy eddig kihagyta, azt, hogy ha újrakezdhetné, hetente egyszer ezt csinálná? Semmi sem derül ki.

Ezután kezdődik a B-film, egy majdnem teljesen különálló második film a filmben, amelyben András főszereplőnk az Ónody Eszter által megformált szélhámos kéjhölggyel közösen folytatja ámokfutását. A lány azzal szórakozik, hogy terhesnek adja ki magát, és beront korábbi szeretői házába, egy hasára erősített mű-hassal, és pénzt szerez a férjektől. A srác úgy csöppen bele az első ilyen akcióba, mint Pilátus a Credóba, egy pillanatra még meg is jegyzi, hogy "de hát épp most dúltál szét egy családot". De ennyi, nincs tovább, nem gondolkodik, nem értekezik, semmit sem csinál a továbbiakban, csak összeszövetkezik a lánnyal, és együtt szélhámoskodnak tovább. Az, hogy lop, hazudik, és még be is tör a lánnyal egy üres házba, erkölcsileg követhetetlenné teszik a srác karakterét, ami már csak azért is végzetes hiba, mert ő a főszereplőnk, és ha egy film elveszti a főszereplőjét, az elveszti a nézőit is.

A film kicsit uncsi, kicsit zavaros, meglehetősen lassú, de nem ezek a hibái, hanem az, hogy amatőrfilmes színvonal alatt sikerült csak a történetet lekövetnie, amiről a film szólni szeretett volna, és a közepes ötlethez átlag alatti megvalósítás társult.