Oké

Egy átlagosnak tűnő dán családnál kezdünk, a 37 éves házaspár egy tinilányt nevel, és így együtt élik békésen a hétköznapjaikat. Aztán egy nap Nete, a családanya megtudja, hogy az apja halálos beteg, és már csak hetei, vagy hónapjai vannak hátra. Ez a drámai fordulat fogja a későbbi cselekmény alapját képezni, tehát nem mondhatjuk, hogy egy vígjátékkal állunk szemben, akármennyire is ezt erőlteti a film viccesnek szánt plakát-reklámszövege. Apropó, reklám: egy-két éve már a filmplakátok is egy saját szórakoztató formát képviselnek, az ember már azokon az egy-két mondatos szlogeneken is jókat nevetgél, amik a filmet népszerűsítik, és általában elmondhatjuk, hogy a nálunk látható filmplakátok jók és lényegbevágóak szoktak lenni.

Az Oké-nak is jól néz ki a plakátja, a reklámszlogenje viszont annál kevésbé fedi le a filmet, kezdve azzal, hogy ez a film nem annyira virgonc és "csajos", mint amit ez a szöveg érzékeltetne ("Az apád, beköltözik, a pasid elköltözik, a lányod meg lázad..."). Nem, ez a film inkább komoly, mint beindult, nem is nagyon lehet más, mivel egy halálos beteg az egyik főszereplője. Persze létezik egy olyan vonala is, ami egy 30-as nő zűrös hétköznapjaival foglalkozik, és ilyen szempontból közelít a romantikus vígjátékokhoz (a családos Bridget Jones-verzióhoz), de végülis tényleg nem erről szól a film.

Nete élete egy pillanat alatt felkavaródik, ahogy kiderül, hogy már csak kevés időt tölthet együtt az édesapjával, úgyhogy nem sokat teketóriázik, és rögvest hozzájuk költözteti az apját. Az eggyel több fő már önmagában is megváltoztatná a család életét, úgyhogy nem csoda, ha hamar konfliktus-sorozatok indulnak be Nete-jék háza táján. Persze nem éppen úgy, ahogy a plakát reklámozza, sokkal hétköznapibban és egyszerűbben. Az apa lefoglalja a férj, Kristian dolgozószobáját, aki így egyre kevésbé tud otthon dolgozni, pihenni, és ebből a helyzetből egy diáklánnyal való félrelépéssel próbál kibújni. Nete lánya sem lázad, sőt, éppenséggel még eddig egy filmben sem volt szerencsénk egy ennyire visszafogott és kedves tinilányhoz, aki nem csinál semmi különöset, csupán szereti a nagyapját, és drukkol annak, hogy a szülei ne váljanak el.

Láthatóan sokkal visszafogottabb ez a film, mintsem elsőre gondolnánk róla, de ez nem válik kárára, sőt, a műfaji sokfélesége ellenére is végig élvezhető, követhető és úgy, ahogy van, elég jó.

A történetet nevezhetnénk akár hétköznapinak is, tény, hogy hasonló élethelyzeten bizonyára sokan átmentek már (sajnos), bár a film mindent megtesz azért, hogy a végeredmény ne legyen egy "sima" családi dráma. A tragikus alaphelyzetet néhol a humor járja át, és így néha olyan jeleneteken is mosolygunk, akaratlanul, amik amúgy az életben egyáltalán nem lennének viccesek. Követjük a rendező akaratát, és szinte mindvégig úgy érzünk és reagálunk a látottakra, ahogy ezt nagy valószínűséggel maga elé képzelte annak idején Jesper W. Nielsen rendező.

Talán egyetlen egy jelenetnél fog el minket a bizonytalanság, éspedig a film egyik kulcsjeleneténél, a vége felé, amikor Nete-nél végleg betetőzik az elmúlt napok zűrzavara, miközben ott áll egy kávéautomata előtt. Itt jó sokáig nézzük Paprika Steen arcát, és tudjuk, hogy kb. ezekben a percekben változik meg valami a hősnőnkben, ekkor fordulnak át a dolgok egy másik minőségbe, és változik meg a családja élete is, miatta, de az a baj, hogy ez a jelenet végülis nem tudja bemutatni ezt a változást. Kár, mert ettől még jobb lehetett volna a film, és az erre vonatkozó hiányérzetünk már a film végéig elkísér minket.

Egyébként a színészek mind, egytől-egyig nagyon jók voltak, kezdve a főszereplőnő Paprika Steen-nel, vagy a mackós férjét játsszó Troels Lyby-val, hogy ne is említsük az apa-karatert alakító Ole Ernst-et, aki egy jellegzetesen szikár apát játszott, vagy a világ legszelídebb tinilányát megformáló szépséges Molly Blixt Egelind-et. Jó szereplők, jó, átélhető történet, és egy majdnem remek rendezés, sok érzelem, némi fekete humor, körülbelül ezeket nyújtja a dán filmgyártás egyik ritka közönségfilmje. A film végén elégedetten és némileg jókedvűen távozunk a moziból, ami igazán nem rossz egy tragikomikus filmtől.