Hideghegy

Mi lett volna, ha - tesszük fel magunknak ártatlan arckifejezéssel a kérdést -, ha a filmet nem rontja, nem torzítja el a súlyos erőszak? E kérdést igazán nehéz megválaszolni, mégis úgy érezzük, a borzasztó erőszak nélkül nyugodtan lehetett volna a Hideghegy egy kellemes és emlékezetes film. Így azonban egy viszonylag kellemetlen élményként raktározhatjuk el magunkban.

A történet egyszerű és romantikus, Inman és Ada (Jude Law és Nicole Kidman) épp hogy csak találkoznak, máris kitör a polgárháború, és onnantól végig, a háború négy éve alatt a másik létezésének tudata tartja bennük a lelket. Szerelem egyetlen látásra, egészen jól hangzik.

A film eleje, első fele nem is olyan rossz, de tényleg, egészen kellemes nézni, később azonban az egész történet jócskán leegyszerűsödik, s ha ez nem volna elég, az irtózatos erőszak annyira súlyos hatást tesz ránk, hogy kellemes filmélményről ezután már semmiképpen nem beszélhetünk.

Amikor azt írjuk, hogy erőszak, természetszerűen mindenki a háborúra, a harcokra, a lövésekre gondol, nem is hinnénk, hogy másról van szó. Csatajelenetből csak egyet kapunk, a legelején, az erőszakot innentől kezdve a Home Guard-ok, az otthonmaradt polgárőrök képviselik. A polgárőrök (3-5 ember, de lényegében csak két arcot lehet megjegyezni), iszonyat kegyetlen és brutális módon kínozzák és gyilkolják le az embereket, akik dezertőröket rejtegetnek. Egy jajveszékelő anyának a gerendák közé szorított kezén ugrálnak, egészen addig, amíg a bújtatott dezertőrök, a 14-15 éves fiaik előjönnek, ordítva. Ekkor lelövik őket, úgy, hogy a lövéstől a levegőben hátrabucskáznak. Apjuk, akinek a mellkasába szép lassan nyomtak bele egy jó hosszú kardot, már ott szárad a ruhák között. Ez a film egyik "kiemelkedő jelenete". Ezzel párhuzamosan a fő polgárőr időnként megjelenik Nicole Kidman portáján, hogy "randizni hívja". Egyrészt felháborítónak, másrészt nevetségesnek tartjuk ezt az egészet. Mert egy ilyen brutális és kegyetlen gyilkos ugyan miért udvariaskodik a magányos és bombázó nővel?

No, mindegy, ezek tehát a polgárőrök, akikről a film tulajdonképpen szól. Ők a fő történés és a fő ellenség egyben. Inman hazatérése pedig jóformán arra redukálódik, hogy a polgárőrökkel leszámoljon. Ha a polgárőrök kevésbé brutálisak, kevésbé brutális jelenetekben bukkannak fel, akkor ők is valóban csak egy komponensét adhatták volna a háború borzalmainak. Így azonban főszereplővé avanzsáltak, ami nagy hiba volt. A túlzásba vitt erőszak kisiklatta a szolid, de kellemes történetet a vágányáról, és a film végétől a néző többé már nem azt várta, hogy vége legyen a háborúnak, hanem azt, hogy ezek a szemétládák végre megkapják a magukét.

Ehhez képest a végére a film kezdett úgy tenni, mintha ez a sok-sok erőszak meg sem történt volna, és mintha tényleg csak a háború végét vártuk volna, amire mi talán okkal mondjuk, hogy na, ne már.

Miközben nézzük a filmet, tényleg kellemes, bár utólag, visszatekintve, tényleg eléggé leegyszerűsíthető. Kezdve ott, hogy hó, illetve Hideg Hegy (Cold Mountain). Mert eddig milyen képünk volt a délről, mint vidékről, például az Elfújta a Szél alapján? Izzasztó hőség. Lehetséges tehát, hogy a film létrejöttéhez szükséges csavar maga a hó volt, és így már kicsit egyszerűsödik az egész. Az is eléggé egyszerűnek tűnik, hogy amikor főszereplőink először találkoznak, csak megcsókolják egymást, és nem kerül sor konkrét szexre. Ennek azért örülünk akkor nagyon, mert egyszerű számításaink alapján, ha akkor lefekszenek egymással, Inman később meghal, és a lány egész végig hiába várja majd. Tényleg örülünk tehát, hogy akkor, az elején csak megcsókolják egymást.

Az igazi problémát az jelenti a számunkra, hogy a film végkifejleténél már nagyon is érezzük azt a törekvést, hogy Anthony Minghella, a rendező nem akarja, hogy mi jól érezzük magunkat. Tudjuk, hogy ha jól érezhetnénk magunkat, azzal vádolnánk a filmjét, hogy "kellemes, szép, meg minden, de azért nem egy túl nagy dobás". Azt is tudjuk, hogy éppen azért kapjuk az arcunkba ezt a befejezést, (körülbelül, mint "a süni fűnyírója" c. nyuszikás viccben), hogy ne legyen módunkban ilyen enyhe vállveregetős stílusban nyilatkozni a filmről. Egy durva erőszakkal tűzdelt, és durván befejezett filmre még mindig mondhatják, hogy "komoly művészi értéket képvisel" - ha már használatit nem is, és a koncepció nyilván ez volt. Mindenesetre Jude Law nagy nehezen hazakirándulja magát, nekünk pedig, mielőtt a film legalább megnyugtatóan befejeződhetne, elkezd összeállni a kép. Rájövünk, hogy ez a film nem annyira a háborúról szólt, mint a polgárőrség garázdálkodásairól, és azzal kapcsolatban is támad egy sejtésünk, hogy vajon jó ötlet-e lefeküdniük a szerelmeseknek, mielőtt az ellenséggel leszámoltak volna.

A film, szerintünk lehetett volna sokkal jobb is (mint közepes), de ma is tanultunk valamit, azt, hogy ha valaki egyszerű történetet akar vászonra vinni, inkább tegye ezt egyszerű formában, inkább vállalja fel a történet természetes egyszerűségét, mintsem hogy mindenféle csúnya dolgokkal pakolja tele, csak azért, hogy fajsúlyosabbnak tűnjön. A másik dolog pedig, amit tanultunk, az, hogy jobb egy parasztlánytól legtávolabb álló színésznőt (Renée Zellweger) más akcentussal, és más testsúllyal parasztlányként szerepeltetni, mint egy a szerepre eleve alkalmas színésznőt, mert így az alakítást Oscar-ral jutalmazhatják.

Renée egyébként tényleg jó volt, és az akcentusa is, de ő onnan, a mellékszereplői páholyból nem húzhatta fel a filmet oda, ahol már nekünk is tetszett volna. Jellemző módon egyébként mi nem többet, hanem kevesebbet szerettünk volna, és az egész filmet egyetlen ollóval rendbe lehetne tenni, maximum egy negyedórával lenne rövidebb, de mindenki jól járna, illetve jól járhatott volna, ha a rendező is így gondolta volna.