Minden Végzet Nehéz

Jack Nicholson egy valódi zseni, nincs mese, Diane Keaton pedig csak a filmeken kívül nem szimpatikus, ahogy a kamera elé kerül, nem lehet belekötni a játékába. Ők ketten eddig furamód még csak egy filmben játszottak együtt (Reds, Warren Beatty rendezésében, 194 percben), úgyhogy most üdítő dolog volt együtt, egy filmben látni őket. Nicholson arcában van valami gátlástalan és rosszfiús, mert biztos nem véletlen, hogy kb. a Száll A Kakukk A Fészkére c. Milos Forman-klasszikus óta (1975) többször játszott gonoszt (Ragyogás, Az Eastwick-i Boszorkányok, Batman), vagy szociopata-gyanús figurát (A Postás Mindig Kétszer Csenget, Lesz Ez Még Így Se), mintsem kedves, kiegyensúlyozott, életvidám fickót.

Most egy romantikus vígjáték főszereplője, ő "a férfi" a sztoriban (Harry Sanborn), de ezúttal sem lehet meggyanúsítani azzal, hogy "beállt volna a sorba", mármint a normális férfiak sorába, mert nem elég, hogy egy olyan karaktert játszik - meggyőzően -, aki 60 felett is csak 30 alatti nőkkel randizik, de ezt ráadásul még olyan képpel teszi, ami minimum gyanús.

Van tehát egy idősödő csajozógépünk, aki éppen a Marin néven futó Amanda Peet-tel nyomul, és van egy 54 éves sikeres írónőnk (Erica Barry/Diane Keaton), aki kiegyensúlyozottan, de némileg magányosan él a trendi tengerparti házában. Rajtuk kívül fontos szerepet kap még Keanu Reeves (Julian), ezúttal kifejezetten szívtipró formájában, és nem hagyhatjuk ki Frances McDormand-t sem, a Coen-testvérek felfedezettjét, aki még egy filmben sem volt ennyire szép, mint most, Keaton feminista húgaként. Ha már a szépségnél tartunk, ez a film kimondottan jeleskedik abban, hogy mindenkit a legjobb formájában tud bemutatni. Talán ha Jack Nicholsont kihagyjuk ebből a sorból, hiszen nála tényleg nem a szépség a fontos, nyugodtan állíthatjuk, hogy minden főszereplő legalább tízszer jobban néz ki, mint amúgy szokott, és ez már élből egy jó pontja a filmnek. Amanda Peet-et például annak ellenére percekig nem ismerjük fel, hogy tudván tudjuk, ő az egyik főszereplő, annyira bombázó, Diane Keaton pedig egyszerűen ragyog, a korával és mindennel együtt.

A történet jó és csavarokra hajlamos: a '60-as Harry véletlenül összetalálkozik a fiatal barátnőjének (Peet) a sikeres és sugárzó anyjával (Keaton), annak tengerparti házában, és mivel a lánnyal való vad szex-szel teli hétvége helyett egy szívinfarktust gyűjt be magának, az ott-tartózkodása kicsit hosszabbra nyúlik, és másmilyen lesz, mint tervezte. Mire eddig elérünk a filmben, már annyit nevettünk, amennyit igazán nem gondoltunk volna előre, és olyan remekül érezzük magunkat a moziszékünkben, ami szintén ritkaságszámba megy.

A Mi Kell A Nőnek rendezőnője és a Benjamin Közlegény vagy a Protokol c. Goldie Hawn-filmek írónője, Nancy Meyers ezúttal is érzékeny és jó munkát végzett, mivel ez a film nemcsak az érzelmekre hat, nemcsak finoman romantikus, hanem humoros is, és ezeken kívül remek kifutási lehetőséget ad a főszereplők komikusi vénájának. Így nem is csoda, ha Jack Nicholson Diane Keatonnal versenyezve nevettet és szórakoztat minket, felsőfokon, úgy, hogy közben egy jól kidolgozott történetet láthatunk, folyamatosan meghatódhatunk a középkorú főhősnőnk váratlanul fellángolt érzelmein, és közben jókat derülhetünk Jack Nicholson és Diane Keaton önironikus megnyilvánulásain is.

A film sztoriját olvasva nem lehet előre látni, hogy "élesben" mennyire jól működik a forgatókönyv, illetve maga a film, bár a történet is érdekes, a fő pluszt mégis a színészi játékok adják, amelyek minden percet meg tudnak tölteni valamivel, többnyire a humor valamilyen fajtájával. A már sokat méltatott két főszereplő mellett mindenképp ki kell emelnünk Keanu Reeves-t is, aki nagyon jól tette, hogy elvállalta a "fiatal szerető", Julian szerepét, mert ez a szerep egyrészt remekül kiemelte a Mátrix-dobozból, másrészt visszaadott egy színt a színészi skálájának, amit a már majdnem nem-mentes Neo folyamatos megformálása tompított le. Reeves komolyan vette a szerepét, ez látszott a játékán, és éppen ezért tényleg remek munkát végzett Julian szerepében. Semmit nem vitt túlzásba, minden jelenetben meg tudott maradni az ízléses és jófajta romantika határán belül, úgyhogy egyszerűen jó volt nézni őt Julian bőrében.

Nicholson szerepe némileg emlékeztethet minket a nagysikerű Lesz Ez Még Így Se-beli Melvin-karakterére (amiért egy megérdemelt Oscar-díjat kapott), legalábbis annyiban, hogy ott is egy idősebbkori szerelemről volt szó, és ott is belső gátakat kellett leküzdenie Nicholsonnak ahhoz, hogy közeledni tudjon a végzete nőjéhez. És itt kb. meg is állnak a párhuzamok, mivel filmünkben Nicholson-Harry egy életvidám és szociális figura, aki nemhogy kerüli az embereket, de éppenséggel köztük érzi magát a legjobban, mondjuk, kivéve az alvást, mert azt speciel egyedül szereti művelni. Szerencsére Nicholson sem merít az akkori játék-stílusából, és így nem érezzük az ismétlés gyanúját sem, hanem csak egy finom párhuzamot, semmi többet.

Diane Keaton többször volt már sikeres karrierista nő, mint sem (Baby Boom, Elvált Nők Klubja, Carla Új Élete, Női Vonalak), és már legalább két romantikus vígjátékot csinál végig (majdnem végig) talpig fehérben (Női Vonalak, Elvált Nők Klubja), mindenesetre most, Erica Barryként volt évek óta a legszimpatikusabb számunkra. Minden percben jól átgondoltan, mégis viccesen játszott, remekül működött az öniróniája, és végig pozitív volt a színésznői kisugárzása, ami nála nem túl gyakran fordul elő. Ennyi jó színészt egy csapatban egy jó történetnek kell motiválnia (ez megvolt, és megtörtént), illetve egy élesszemű és okos rendezőnek kell összefognia, amit Nancy Meyers remekül teljesített. Az idősebbkori szerelem talaján ingoványos talajon is járhatott volna, ami minimum egy unalmas film felé vezethetett volna, de nem így történt, és ezt a film minden percében érzékeljük.

Az eredeti angol, számunkra csaknem értelmezhetetlen filmcímet a magyar fordítók ügyesen ültették át magyarra, bár, később, miután rájöttünk a "végzet" szó kettős értelmére (sorsszerű és a kezdet ellentéte), már nem találtuk annyira jónak, mivel azt sugallja, hogy ez a szerelem a két főszereplő számára az utolsó szerelmet jelentheti. De ezen nem szabad leakadnunk, mivel a film amúgy remekül működik, szeretnivaló és vicces, kettő-az-egyben.