Az 50 Első Randi

Az 50 első randi sztorija leginkább az Idétlen Időkig c. korszakos Bill Murray-vígjátékra emlékeztet (egy időjós ott ragad egy azon napon, egy azon városkában, és mindig ugyanazt a napot kell újra végigélnie), és egy kicsit pedig a Christopher Nolan-féle Memento-ra, amiben a főhősnek csakis egy napig tartott az emlékezőképessége. Ezt a Memento-vonalat viszont kár lenne erőltetnünk, már csak azért is, mert az 50 Első nem az intellektuális szórakoztatásra hajt, hanem a romantikus viccelődésre.

A romantikus vígjáték alapban az egyik legjobb filmes műfaj, bár az az igazság, hogy Adam Sandlertől kicsit idegen ez a stílus. Ő az eddigi filmjeiben mindig a humorra és az idétlenkedésre hajlott, nem pedig egy sírig tartó szerelem férfitagjának a bemutatására, és éppen ezért kicsit furcsa őt most egy hősszerelmesként látnunk.

A történet amúgy egyszerű, de frappáns ötletét egy első-könyves forgatókönyvíró, George Wing találta ki, eredetileg a szülővárosába, Seattle-be képzelve a cselekményt. A filmben már Hawaii-ba áttett sztori szerint egy fiatal lány (Lucy/Drew Barrymore) emlékezőképessége súlyosan megsérül egy balesetben, és onnantól kezdve csak 24 órában tud emlékezni, ráadásul ez a 24 óra éppen a baleset utáni napot jelenti, vagyis a lány már hosszú idő óta mindig ezt az egyetlen napot éli meg folyton. Ami így, leírva kicsit nehézkesnek hangzik, az a filmben gördülékenyen és többször elég viccesen néz ki, kezdve azzal a vonallal, ami arról szól, hogy Lucy bátyja és papája megpróbálják titkolni előtte, hogy mindig egyazon napnál van leakadva a lány, és így minden nap úgy tesznek, mintha újdonság lenne számukra a nap eseményei. Így jókat szórakozhatunk a Hatodik Érzék poénját előrelátó családtagokon, vagy a (videókaziról megnézett) meccs eredményét már előre megjósoló bátyon. Ezek jó jelenetek, amit meg is kell becsülnünk, mivel a jól ismert Sandler-komikumnak amúgy nem adódik sok kifutása a filmben. Sandler pajtás ezúttal egy állatorvost játszik (Henry), aki Hawaii-on él, és ott tölti a dolgos hétköznapjait, vagyis játszik a fókájával, és gyógyítja a pingvin-haverját. A Hawaii-i környezet azért jó ötlet, mert egyrészt nagyon jól néz a borult, szürke felhőjű, párás égbolt, másrészt pedig a helyi sajátosságok feldobják a történetet, és néha még humorforrásként is szolgálnak.

Henry-t úgy ismerjük meg a film elején, mint egy mindenre elszánt szuper-macsót, aki csakis egyéjszakás kalandokban tud gondolkodni, bár ekkor már sejthető, hogy ebből a helyzetből a másik végletbe megy majd át. A sziget szinte egyetlen éttermében megismerkedik Lucyvel, aki valami miatt az "igazinak" tűnik számára, és miután kiderül, hogy a lány speciális módon éli az életét, Henry még inkább ragaszkodni kezd a meghódításához. Innentől kezdve egy normál szerelmes film alakját kezdi ölteni a film, azzal a különbséggel, hogy itt minden nap újra meg kell ismerniük (és szeretniük) egymást a főhősöknek, miközben úgy tűnik, Lucy részéről nem minden nap működik a "szimpátia első látásra"-effekt. Henry tehát erőlködik, ami elvileg vicces lehetne, de valahogy mégsem az, mivel utólag visszagondolva sokkal kevesebbet nevettünk a film szépen elhelyezett poénjain, mintsem az jogos lenne egy Adam Sandler-filmnél.

A Sandler-filmeknek van néhány, általában jól működő, mindig visszatérő sajátos elemük, ilyen például az infantilis, de nagyon jófej főhős (Billy Madison, Happy, a flúgos golfos, Apafej, Nászok Ásza), a filmenként felbukkanó, baráti szereplők (mint pl. Steve Buscemi, aki most éppen nem, de eddig szinte mindegyik Sandler-filmben szerepelt, vagy Allen Covert, John Turtorro, Peter Dante, nem is szólva az örök barát Rob Schneiderről, aki az állandó "vicces figura" Sandlernél), a mindenféle állatok szerepeltetése, kitüntetett szerepkörben, illetve a nem-intellektuális (vagyis nem Ben Stiller-féle), hanem kölykös és laza humor.

Ezekből az elemekből látunk néhányat a filmben (az állatok és Rob Schneider), de a humor és a romantika versengéséből végül a romantika került ki győztesen, vagyis több megható jelenetet láthattunk Sandler és Barrymore között, mint a jól bevált idióta Sandler-féle helyzetkomikumokat.

Néhányszor úgy érezzük a film közben, mintha éppen egy szabályosan elhelyezett poén-helyhez érkeznénk, ami nem lehet más, mint vicces, de talán éppen az átlátszó akarat miatt van az, hogy végül nem tudunk nevetni az adott humoron.

Azt mindenképp értékeljük, hogy a történet kiszámíthatósága és főhőseink napjának monoton ismétlődése ellenére sem lett unalmas a film, sőt, a kisebb szüneteket leszámítva egészen simán haladt előre a cselekmény, azzal együtt, hogy vígjáték létére egészen keveset nevethettünk rajta.

Az amerikai közönség mindezek ellenére imádta, a belefektetett pénzt már a tengerentúli mozikban jócskán kitermelte, és hát az is igaz, hogy Sandler legutóbbi filmjénél, a szörnyű Ki Nevel a Végén (Anger Management)-nél -minden hibájával együtt is- sokkal-sokkal élvezetesebb és szórakoztatóbb ez a Hawaii-i Love Story.