Hóhatár - A Félelem Felpörget

Az extrém életforma csodálatos dolog, a konkrét fizikai részén túl az egész berendezkedés, a látás- és gondolkodásmódot is beleértve nem mindennapi. Nem is csoda, ha a Music Television képernyőjén az extrém bejátszások után régebben mindig kiírták, hogy "otthon ne próbáld ki", hiszen, ha valaki megnéz egy extrém felvételt, könnyen hajlamos lehet, hogy megfeledkezzen a gravitáció törvényeiről, és olyan mozdulatsorok tűnjenek számára teljesen kivitelezhetőnek, amikre félóra múlva, esetleg egy mentőautóban már csak a viccek szintjén fog tudni visszagondolni. Az extrém életmód egy velejéig magával ragadó jelenség tehát, és könnyű úgy eladni egy-egy filmet, hogy eléggé jó, esetleg nagyon jó extrém "betétek" szerepelnek benne, melyek aztán a film kampányában komoly szerephez juthatnak.

A Hóhatár azonban egy remek kivétel, és ahelyett, hogy csupán extrém betétek szerepelnének benne (mint a legfrissebb Besson készítményben, a Fék Nélkül-ben, amely amúgy egy helyes kis szappanopera egyetlen epizódjának felel meg), a Hóhatár esetében az egész film extrém, úgy, ahogy van, nemcsak a felvételek, de az összes jelenet, a szereplők, az érzés, és maga, az egész történet, minden. A történet egyébként ötletes és tömör: egy amerikai extrémfilmes stáb az Alpok egyik eldugott részén forgatja a legújabb reklámfilmjét, amikor véletlenül keresztezik az egyik hírhedt szerb maffiózó terveit, és ezért a forgatás mellett, illetve helyett menekülni kényszerülnek. A kis csapat végül összefog, és a kivételes képességű tagok együttesen vágnak vissza a maffiózóknak.

Láthatóan van a filmben egy krimi-vonal is, amelynek az arányát (is) sikerült tökéletesen eltalálniuk az alkotóknak. Mennyiségben kábé a film egyharmada, intenzitásban a fele, a történetben pedig, mint fajsúlyos elem, ugyancsak a harmada. Tökéletes. Ha ugyanis kicsit több lett volna belőle, a nézőnek már közben az az érzése támadt volna, hogy az egész vonal csak azért van, hogy legyen valami történet, hogy el lehessen adni az extrém részeket, amik pedig majd az egész filmet adják el. Ehelyett azonban, mint egy tökéletesen kikevert koktélt élvezhetjük a tökéletes arányt. Izgalmasnak abszolút izgalmas, félelmetesnek is félelmetes, de végig ott van valami, ami fontosabb mindennél, és ez a természet, a terep, amit meg kell lovagolniuk (a legyőzés kifejezés nem lett volna találó), és a barátság, ami egymáshoz köti őket, a feltétlen felelősség, ahogyan egymáshoz viszonyulnak. Tehát nemcsak amiatt izgulunk, hogy a szerb tömeggyilkos (akinek a karakterében egyébként egy gramm röhejes vonás sincs) elkapja-e őket, le tudja-e őket vadászni helikopterével, hanem amiatt is, hogy ne menjenek rá valami kőre, ne veszítsék el egymást, meg ilyenek.

A történet, csak úgy, mint maga a film, nagyon-nagyon extrém. Kezdve azon, hogy Devon Sawa alaposan meghízott, gyakorlatilag a pufók és a kövérkés kategóriákat mind magáénak mondhatja. Ennek tetejébe ő az operatőr, a kis reklámfilmes stáb őrült operatőre, aki a legkülönfélébb helyeken lógatja magát, mondjuk, egy helikopterről, és onnan filmezi a többieket, amikor például egy lavina előtt síelnek. A film legelején, egy reklámfilm-forgatás első pár másodpercében egyébként egy kenu orra lefelé lóg a sebes folyású víz felett, arra várva, hogy beejtsék, benne ülnek a szereplők, amíg a producer ott vitatkozik a japán megrendelőkkel egy szikla tetején. Csúcs ez a jelenet is, és anélkül, hogy sokat árulnánk el, a továbbiakban is csak így fog folytatódni.

Ami kifejezetten jó a filmben, az a karakterek életszerű megformálása, ami a Besson-féle fantomemberek után, akik csak egy nagy adag üres jófejségből állnak, kifejezetten üdítő hatást tesz most ránk. Így a film nemcsak akkor köt le minket, amikor éppen hajmeresztő akciók látványrészesei vagyunk, hanem akkor is, amikor a forgatásra majdnem tévedésből meghívott olimpiabajnok síelő-lány éjszaka a kis deszkás csajjal beszélget. A csaj mellékesként egy együttesben énekel, van három számuk, de azt egész este tudják nyomni, és a lány néha leveti magát a színpadról, a közönség meg elfelejti elkapni, és így a földön, illetve az arcán landol.

A Síelőlány szerepében a fantasztikusan szép Bridgette Wilson-t köszönhetjük, az ő karakterének az a problémája, hogy gyakran elesik a mostani síelés közben, mert nem az ilyen "free style" pályákhoz van szokva. Emiatt úgy érzi, hogy tök kudarc volt idejönnie egyáltalán, és hogy ő maga is egy teljes beégés. Másnap azért megpróbálja megint, mert szeretne bizonyítani, szeretne ő is olyan lenni, mint a többiek a csapatban. Ez a film egy lelkizősebb, uncsibb része akar lenni, úgy értjük, szinte semmi más nem történik ekkor, mégis nagyon izgalmas, mert úgy látszik, ebben a filmben nemcsak dekoratív képek vannak, de érzés is, és emiatt tud annyira jó lenni.

A film könnyedén hozza létre bennünk azt az érzést, hogy ezek a karakterek tényleg nagyon profi arcok, és ennek a profizmusnak a hátterében a Heino Ferch által alakított karakter áll. Már az elején, amikor a stáb bezuhan a jeges vízbe, ő az, aki gondolkodás nélkül lekapja magáról a kabátot, és egyetlen szó nélkül utánuk ugrik, és ki is hozza őket. Amikor lavinát kell előállítaniuk, ő az, aki a robbantást végzi. Ahogyan tenyerén szétmorzsolva a hó minőségét, lavinára való alkalmasságát vizsgálja, ráérzünk, hogy ő az a csontprofi csávó, aki mindent a kezében tart, és aki higgadt anyatigris módján vállalja a felelősséget minden egyes hajmeresztő mutatványért. Heino Ferch-t a német Bruce Willis-t a csodálatos Alagút c. film óta kedveljük nagyon, nélküle, e nélkül a karakter nélkül ez a film nem lehetne az, ami, egy igazi csúcs.

Az egykori Hackers (Adatrablók), és az ugyancsak kitűnő Jég És Föld Között (Vertical Limit) keveréke ez a film, de amikor éppen megnéztük, meg leszünk győződve, hogy ez mindkettőnél jobb.