Életeken Át

Egy amerikai filmet általában olcsósági szempontok miatt szoktak Kanadában forgatni (Toronto utcái többször imitálták már New York-ot), de ezúttal nem így történt: itt már a történet is kanadai környezetben játszódik, a köztudottan "franciás" montreali helyszín adja a film sajátos hangulatát, és a franciául beszélő kanadai rendőrök képviselik a kemény amerikai FBI-os csaj (Jolie) ellenpontját. (Még ha mindennek az is az ára, hogy végig el kell szenvednünk a francia Olivier Martinez borzasztó angol kiejtését.)

A helyszín tehát újszerű, a főszereplőnő bejáratott ebben a szerepkörben is, a rendező személye viszont "nem jellemző", úgyhogy már csak a történetre számíthatunk, mint érdekességre. Az erőszak és kegyetlenség jegyében fogant sztori igyekszik "feldobni" a saját sémáját, vagyis megpróbálja azt játszani, hogy ő éppen nem az ezredik, pszichopata sorozatgyilkossal foglalkozó film története, hanem egy rendes trükkös sztori, ami történetesen a filmek sötét oldalán éldegél.

A trükk, vagyis a csavar ezúttal nem más, mint hogy a sorozatgyilkos évtizedeken keresztül gyilkol, de nem csak úgy, vaktában, hanem annyira tudatosan, hogy miután megöli a kiszemelt áldozatát, fel is veszi annak személyiségét. Ez az egyetlen kis csavar indított be egy lavinát, ez az egy halovány ötlet vette rá Michael Pye-t, hogy regényt írjon belőle, a forgatókönyvírókat, hogy feldolgozzák azt, a producereket, hogy pénzt öljenek bele, amely pénz később -többek közt- rávehette Angelina Jolie-t, hogy a karrierjét megküldje egy ilyen felejthető szereppel.

Jolie-nak ezúttal tényleg nem adódott sok játszanivalója a filmben, miután hamar képbe kerülhettünk a sajátosan kemény munkastílusával kapcsolatban (az első jelenetben egy sírban fekszik, hogy profi profilerként beleképzelhesse magát a bűntény-szituációba, a vacsoráját pedig véres hullák fotóját nézegetve költi el), már sejtjük, hogy nem lesz más dolga, mint a mindig egy lépéssel a többi nyomozó előtt járó profit előadni. Jolie tehát teszi a dolgát, komolyan összeszorítja az ajkait, és szúrós szemmel néz mindenkire, ami, mondjuk, egy profilernél érthető is. Bár eléggé egydimenziós karakter a szerepe, azt még rutinmunkával is eléri, hogy különlegesnek, megközelíthetetlennek és tévedhetetlennek lássuk a főszereplőnőnket, és hogy rögtön már a film elején egyértelmű legyen számunkra, hogy ha valaki, hát akkor ő lesz az, aki elkapja a 20-szoros sorozatgyilkos pszichopatát.

Az ellenfél bujkál, nemcsak a jófiúk elől, hanem előlünk, nézők elől is, vagyis mi is csak a film végefelé tudjuk meg, ki a gyilkos, addig be kell érnünk a forgatókönyv által elég naivan elhelyezett csapdákkal, amelyekkel próbálják több emberre is ráterelni a gyanúnkat, valljuk be, elég egyszerű módon. Persze ez a bújócskázás adja a film fő izgalmát, vagyis nagyon szükséges, hiszen amúgy nem kapnánk mást, mint egy horrorközeli filmet, rengeteg hullával. Így is valószínű, hogy a brutalitás, a sok vér és erőszak fog inkább megmaradni bennünk a filmről, mintsem Angelina Jolie fehér blúzai, vagy Ethan Hawke hideg arckifejezései. Sajnos a film még akkor is nagyon "képszerű", amikor igazából nem látjuk a gyilkosságot, csak az arra utaló mozdulatokat, vagyis még attól is meghűl bennünk a vér, amit "már" nem is mutat meg a film.

A mi szemünkben egyébként kicsit furcsa, hogy egy ilyen brutál filmre két ilyen nagy kaliberű színészt tudtak leszerződtetni, mint Angelina Jolie és Ethan Hawke, mert miközben bizonyára nem tesz rosszat ez a film a karrierjüknek, annyira nem is dobhatja meg azt, vagyis úgy tűnik, innen, nagyon távolból, hogy főként pénzt hozhat egy ilyen filmszerep, nem annyira elismerést.

Nem tudjuk, mennyi pénzből készült a film, csak annyit tudunk, hogy az USA-ban 30 millió dolláros bevételt produkált, ami ahhoz képest, hogy mind Jolie, mind Hawke úgy 12 milliós gázsi-szinten mozog mostanában, nem is olyan sok.

Alapvetően túlságosan is szörnyűnek és rémisztőnek tartjuk ahhoz a filmbeli gyilkosságokat (és gyilkossági kísérleteket!), hogy egy jó filmként könyvelhessük el a végeredményt. Bár tudjuk, hogy a történet szerint egy elmebeteg gyilkossal van dolgunk, mégis, legalább kétszer érezzük azt, hogy a film áthág egy határt az értelmetlen brutalitásával, és már nem izgalomban tart minket, hanem inkább nagyon negatívan sokkol. (Érzékeny nézőknek tehát semmiképp nem ajánlanánk, mert utána biztosan napokig rosszat álmodnának.)

A kemény sztori és a véres képek tehát beteljesítik a küldetésüket, és rendesen lefedik a pszicho-thriller műfaji igényeit, vagyis ha valaki ezeket a filmeket kedveli, az biztosan talál itt kedvérevaló látványt és izgalmat. De ennél többre ne számítsunk, ráadásul a film végére még a kezdeti stílustöbblet is elhal, a "végső leszámolás" pedig majdhogynem egy B-filmes megoldást kap.

Az azért jó dolog, hogy Angelina Jolie ismét adott egyet a saját "nem-mindennapi nő"-imidzsének, a sötét dolgokkal kacérkodó bombázó színésznő képe ismét gazdagodott egy új árnyalattal, vagyis valószínűleg ezután még inkább ő fog eszébe jutni a Hollywood-i szereposztóknak, ha egy kőkemény, megtörhetetlen, és nagyon szexis főszereplőnőt keresnek a filmjeikhez. A kérdés csak az, hogy milyenek lesznek ezek a filmek...