Szeresd Apádat
Egy igazi apa-fiú ellentéttel semmi bajunk nem volna, mert ez egy valóban 
drámai alapanyag, egy filmtől csupáncsak annyit várnánk, hogy tényleg szóljon valamiről, és ne csupán közhelyeket pengessen meg. A film ehhez képest abszolút jól kezdődik, id. Depardieu éppen megkapja az irodalmi Nobel Díjat, lánya hálóingben kilométereket rohan a tanyára, hogy a tehenekkel kelő apjával tudassa a fantasztikus hírt. A férfi, aki láthatóan remek harmóniában él az állatokkal, és aki örömét leli a tanyasi életben, előkapja a nagy kaliberű motorbiciklijét, hogy azon tegye meg azt a cirka 2000 kilométert Stockholmig. Aki tanyán lakik, az eléggé ritkán költ súlyos, autónyi pénzeket motorra, amikor inkább szállításra alkalmas furgonokban, nagy belterű autókban gondolkodik, szóval nem igazán értjük, hogy kerül a motoros-csizma az asztalra, de később rájövünk, hogy ez egy szükséges lépés volt a forgatókönyv szempontjából.
Amikor az író nekivág az útnak, még minden rendben van, értjük azt is, hogy motorral megy, mert szüksége van csendre, tehát minden stimmel, és ekkor így egy kellemes hangulatú művészfilmet látunk. Kisvártatva megcsörren a telefon, és egy ifjabb Depardieu van a vonal másik végén, aki apjának szeretne gratulálni, de a lány, aki az ő nővére, 
nem adja át sem a telefont, sem az üzenetet apjának. Ekkor a srác bepöccen, autóba pattan, és nekivág ő is Stockholmnak. Idáig még mindig minden rendben, izgalmas és érdekes filmet látunk, a drámai viharfelhők gyülekezését pedig kifejezetten élvezzük.
A dolgok akkor csúsznak félre, amikor id. Depardieu motorjával hatalmasat esik, és elveszíti az eszméletét is. Ekkor ugyanis ifjabb Depardieu-nak az az ötlete támad, hogy elrabolja az apját. Ehhez nem kell mást tennie, csak a motorját belökni egy kisebb szakadékba, hiszen egy másik motoros is balesetet szenvedett ugyanott, így senki nem fogja észrevenni a hiányzó Depardieut, sőt, ha az ő iratait becsempészi (mint ahogy becsempészi) a halott motoros cuccai közé, és a halott motoros iratait ugyancsak a szakadékba taszítja, akkor apját, a Nobel-díjas írót mindenki halottnak fogja hinni, ami neki ebben a pillanatban egy határozottan jó ötletnek tűnik.
Az emberrablás még lehetett volna jó ötlet is, ám amikor apa és fia először szembekerülnek, a köztük feszülő hatalmas ellentétről csak szappanoperába illő közhelyekben képesek a nézőket tájékoztatni. Id. Depardieu kábé annyit mond, hogy "mert a drogok", és ezzel mintha el is lett volna intézve. Mi csöndesen
vártuk volna, hogy "a drogok mi?", mármint, hogy mi van azokkal a drogokkal? Sok pénzbe kerültek? A fiú hibájából meghalt valaki? Mi történt? De hiába várunk, nem kapunk választ, csak annyit, hogy a drogok, és kész.
Az elcsúszás itt kezdődik, és hógolyóból készült lavina módján egyre csak nő. Hamarosan olyan dramaturgiai mély-csúcspontokat érhetünk el, mint amikor az erdőben megkérdi a srác az addig még menekülő apját, hogy "miért gyűlölsz engem?", és az apja válasz helyett egy hatalmas bottal jól fejbevágja. Az adott pillanatban, mint akit fejbevágtak, nem tudjuk, hogy hol vagyunk, egy vígjátékon, egy buta horrorfilmen, vagy mi.
Ekkor már gyakorlatilag mérget vehetünk rá, hogy a film alkotói leginkább csak addig találták ki a filmet, hogy a két 
Depardieu-t akarják benne, mint apát és fiát, akik utálják egymást, és az összes jelenet csak úgy jött létre, hogy ennek az egyszerű koncepciónak alárendelve mindenféle jeleneteket raktak egymás után. Láthatóan nem az történt, hogy kitaláltak egy apa-fiú történetet, amibe meghívták Depardieuéket, hanem fordítva, és tegyük hozzá, hogy ez a történet, amit végül rájuk komponáltak, eléggé lyukacsos, és ezért nem igazán áll össze.
A film vége felé aztán ismét helyredöccennek a dolgok, és végül akár úgy is érezhetjük, azzal az ízzel távozhatunk a szánkban, hogy egy viszonylag tartalmas művészfilmet láttunk, de ehhez szemet kell hunynunk a film 2/3 részének, az apa és fia közös autózásának a hiányosságai felett.
