Felejtés

A film műfaját tekintve sci-fi, de ha ezt már tudjuk, akkor sajnos elég sok mindent lelőttünk a történet csavarjai közül, eléggé sok mindenre fény derül a történetből, amit Joe Roth, a Revolution stúdió főnöke így jellemzett (vagyis reklámozott), hogy 'a legígéretesebb script a Hatodik érzék óta'. Lehet, hogy forgatókönyv-korában még ígéretesnek és izgalmasnak tűnt a Felejtés, de megvalósulva, a filmvásznon már sokkal kevésbé lebilincselő az egész.

Julianne Moore-t látjuk, és nagyon hamar kiderül az is, hogy ő most egy gyászoló anya. A film ekkor még eléggé a helyén van, gyorsan vázolódik az alaphelyzet, és különösen szép képekkel találkozunk menet közben. Ahhoz képest, hogy még csak néhány perce vagyunk a film világában, máris átérezni véljük, min megy át egy anya, vagyis Julianne Moore (a filmben Telly Paretta), miután egy légi-szerencsétlenségben elveszítette egyetlen fiát, a 9 éves Sam-et. Naponta nézegeti a képeket és videókat, amik a fiáról szólnak, bár a pszichiátere éppen fokozatosan le akarja szoktatni erről.

És akkor egyik nap eltűnnek a képek, letörlődnek a videók, és mindenki, aki valaha is ismerte Samet, tagadja a létezését. Ez egy tagadhatatlanul izgalmas vonal, ahogyan csak a főszereplőnőnk és mi, nézők tudjuk az igazságot, és ezt a tudást mindenki más meg akarja támadni. Talán mondanunk sem kell, hogy Anthony Edwards (alias Green doki a Vészhelyzetből) ismét egy felemás karaktert játszik, egy megbízhatónak tűnő fickót, tele szeretettel és féltéssel, akit valami miatt az első perctől nem kedvelünk. Mint ahogyan Gary Sinise (Az Utolsó Dobás, Mars Mentőakció, Váltságdíj) is gyanús lesz az első perctől kezdve, de persze ezek a gyanúk mind jól jönnek a filmnek, hiszen ezek fogják fenntartani a feszültséget. Legalábbis egy ideig, pontosabban kb. a film közepéig. Mert hiába a szép és nagyon hangulatos képek, a Moore-hoz kifejezetten illő őszi falevelek látványa, a lassítások, és az érzelem-telített jelenetek, a film ugyanabba a csapdába esik, amibe Shyamalan is belesétált a Jelekkel annak idején, és ez nem más, mint a rejtély hirtelen felfedése. Itt is az az érzésünk, hogy túl direkten kapjuk meg a jó lassan felépített rejtély megoldását, ráadásul ebben a filmben majdnem vicces az, ahogy látványban mindez megjelenik.

Habár a történet gyengélkedik, azért nem unatkozunk, és Julianne Moore is bármikor tud olyan pillantásokkal nézni, hogy attól hirtelen meghűljön bennünk a vér. Tulajdonképpen tényleg az ő vállán nyugszik az egész film terhe, ha ő nem lenne ennyire szuggesztív és jó, sokkal kevésbé lehetnénk elégedettek a filmmel. Moore mellett Dominic West tevékenykedik, ő az, akiről az eddigi filmélményeink alapján rögtön a szélhámosság és a túlzott lazaság jut az eszünkbe, és persze nem is véletlenül, hiszen például a 28 Nap-ban ő játszotta Sandra Bullock alkoholista barátját, a Mona Lisa Mosolyában pedig Julia Roberts átverős pasiját. West most éppenséggel egy jófejet játszik, egy apát, aki ugyanabban a légibalesetben veszítette el a kislányát, mint Telly a kisfiát, de azzal a különbséggel, hogy ő már nem is emlékszik rá, hogy volt valaha egy kislánya. Ezt a felejtés-szálat, ami elvileg a film főmotívuma, sokkal jobban is kibonthatta volna a történet, nyugodtan belefért volna a cselekménybe, ha ezen a vonalon elidőzünk még egy kicsit, de hát nem így történt. A film halad a maga útján, és közben minden előzetes gyanúnk beigazolódik, akikben nem bíztunk, azokban nem is kellett, akik furán viselkedtek, azok bizony rosszban sántikáltak, és így tovább, ami pedig rejtély volt a film közepéig, az többé már nem lesz az.

Pár nappal a megnézése után már csak olyan emlékeink maradnak a filmről, mint Julianne Moore és az őszi színek összhangja (róla egyébként mindig az ősz jut eszébe az art directoroknak, így például a Távol A Mennyországtól-ban, vagy az Órák-ban), az emlékezetesen szép képek, és az, hogy a film közepéig izgultunk, utána pedig, nos, már nem annyira. A történetnek valóban létezik egy “agyas” csavarja, egy olyan csavar, ami bizonyára meggyőző lehetett a producerek számára, amikor először olvasták a forgatókönyvet (vagy hallgatták meg a szinopszist), de a gyakorlati megvalósulás sajnos nem sült el olyan jól, mint kellett volna. Így csak egy egyszer-érdekes, jó-közepes lélektani dráma lett belőle - egy sci-fi csavarral.